Automobil

Látod az autót?
most kanyarul, suhanva, kéjesen -¹

Fút, fút előtted az út,
neked súgnak,
veled nevetnek
kétfelől a vetések,
ködbe veszve
lomberdők, mint tétova
ének kísérnek,
hegyek százráncú szoknyái
lebbennek, fordulnak
feléd hanyagul,

napraforgók oroszlánfejei,
szőlőhegyeken,
szerpentinek mámorain
kapaszkodsz fölfelé,
leszel nyílt vonalon
lágy légáram szövője,
múlt és jövő
egymásba botolva
veled békül össze,
hidak simulnak alád,
girbegörbe utcákon
hagyod recés nyomaid,
málló házfalak közt
fordulsz jobbra, balra,
új Napba ásítasz,
vagy az éjbe bámul
tétlen képzeleted,
aszfaltos szőnyeget
terítenek eléd,
templomok keresztjeit
követve gördülsz,
bársonyos tömlöcödben
poéta istenségek ülnek,
kormányodon nyugszik
bilincs-kezük,
visszapillantó tükrödben
magadat keresed,
hogy sárba
ne toccsanjanak
a kerek rímek,
az eget a földdel
egybekötve suhansz
a szép látszatok után,
lágyan, könnyű ütemre,
míg didergő motorod
asztmásan köhögni
nem kezd.

Két keréken

Görbült hát,
pedálokon
inas lábak,
a hajlított
kormányt
fehérlő ujjak
fogják,
ezüst csíkok
a csúcsos
ércfejen,
pergő
küllők,
egybefolyt
érc-karikák
részeg
zenéje zúg,
kétoldalt
zöld lomb
szövődik,
hiába kergeted
messze fut
előled
az országút,
kígyója
tekeredik,
vonaglik
előtted,
a látóhatár
végére űzött
Napisten
is erőre kap,
véres lihegéssel
veled teker,
a szél pimaszul
pofoz,
és a táv
nagyot
harap
belőled,
villanyoszlopok
bicegve integetnek,
még, még
tapsolják
a karcsú
fenyők,
mérföldkövek
dobják eléd
a métereket,
izzadva fel,
repesztve le,
nem kell
a fék,
nyeljen el
egészen
a sűrű lég,
egyedül
robogva!
kitartón
dobogva
hajts,
küzdj tovább
szív!
fönt messzi
hegyek kísérnek,
a szédült
mélyben
lent a drága
folyó
dereng,
előre! hajrá!
még gyorsabban!
pumpáld
keményre
testedet,
szorítsd
erősen magadhoz
a veled szaladó
lázas fellegeket,
tarts ki!
ne add fel!
repülj!
kapd el
a szabadító
végtelent!

Rolleren

Utak gubancán
jön felém
hidak ívein át
az elérhetetlen
alattam zúg
a részeg folyó
gyötört aszfalt
szomjas járda
hajam szanaszét
célszerű formák
sikált mozdulatok
színek zengenek
házak tornyok
biccennek utánam
az idő szolgája
harangot kongat
lengő szoknyák
illatok kísérnek
világtalan
lámpaoszlopok
lüktetve űznek
rajzos arcom
üvegen sokszorozódik
szemeim eltévedt
napként követnek
ami megépült
máris enyészik
rokkant házfalak
benzin zamatú
hosszú árnyak
tudatlan reklámfények
borzongva hullnak
szerteszét
fáradt kapuk kísérnek
régi képek
szétnyílt tereinek
sima csendjén suhanok
a változó
szépség mint szellem
leng el mellettem
hófehér ruhában
gyümölcsös napsütésben
a rend hangjai
szelek rajai közt
szállnak el velem
madarat rejtve
futva szökken messze
a hajnal

Fekete pej vagyok

Fény-vonal szalad ki a homályból,
a kanca-eget hasítja szét,
világra tárva vérző sebét;
fekete pej vagyok,
lüktetve vájom patáimat
a nedves földbe,
nyakamon megbokrosodva
lobog sörényem,
lihegő orrlyukaimmal kergetem
a hajnal élő nedveit,
folyam-kígyókat szoptató
hegyek felkantározott
szelein szállok,
átvágok a nappal téboly-tüzein,
az éjszaka vörös-lámpás hangjain,
hagyom vezessen a röptető
kozmosz világ-zenéje,
gyeplő nélkül szabadon szaladok,
harcias ínyemre szárad
a nyers erő habzó öröme,
kétoldalt a levegőt kanalazó
szárnyaim segítenek a magasba,
a tündértáncú fák búcsúzóul
koronájukat lengetik utánam,
új jövevényként
a kék-kert vizén át igyekszem
a nemlét kapujához,
a tér-idő borzongással átjárt,
ágas-bogas erei táplálnak,
a szenvedély dinamit hullámai
löknek előre évmilliók
szaggatott állandósága felé,
galopp-lépteim az árnya-sincs,
anyagtalan jelek szívébe visznek,
s fölnyerítek a tiszta pillanatban,
mikor a távoli lángok
hideg fényében a befejezetlen
állóképet
tekintetembe zárhatom.

1Babits Mihály: Detektívhistória