Versnovella

A vonatajtó
nehezen tárult ki.
Kihajoltam, de
hiába kerestem
a vágány mentén,
sehol sem leltem
a teljes és hézagtalan
néma magányban,
a kalauzt.

Leléptem hát a peronra.

Ekkor, jeladás nélkül,
szinte rajtaütésszerűen,
meglódult a vonat.

Rejtelmes rémület hajtott,
hogy visszajussak.

Zárt figyelmem
az ajtóra tapadt,
de az, megtagadva
az engedelmességet,
kérlelhetetlen szigorral
kezdett becsukódni.

A szűkülő résen
ki be járt velem
a vég lehelete.

A sebzett perc
sebesen suhant.
Szívem verdesett.
Rám tört a jövőbeli kép,
melyben fej, törzs, végtagok
nemes rendje már
szétválasztva hever.

Elfogyott az erőm.

Szavak dühös szele
nem segített.
A gravitáció ellenségként
működött,
sehogy sem engedett
a vagon első lépcsőjéről
följebb jutni.

J. A. jutott eszembe.

Vajon engem meddig
vonszol majd holtan?

Láttam, a magasból,
mély szánalommal,
tekintenek
kínlódó testemre.

Ki ez az idegen? -
tudakolták.

Fénybogárkák
Gyertyák lángjai
Úszó sóhajok
Kétely hasadékok
Visszhangtalan hangok
Fekete gömbök
Csipkefátylak

Poétaálmok kertjén
a teljesség írta ígéretét.

A kezdet előtt és a vég után,
a nem lét és a létezés közti¹
megállt időben,
(hogy került oda,
ez maradjon költői titok)
pattant megmentőm
bilincskeze a csuklómra.

Húzott föl magához.

Fenséges arcán
szívöröm fénylett,
szőke haja táncolt
a segítő illatárban.

Rímek pendültek
újra bennem,
– és zsupsz, életre buktam,
beestem a vagonba.

1T. S. Eliot: Burnt Norton