Ő a végtelenség,
éneklő csillag, világüveg,
égi inda, a galaktika ősájulata.
Erek nélküli testek fagyott szummája.
A bonthatatlan anyag
és a foghatatlan szellem lehelete,
duzzanat az égfa törzsén,
a legkisebb gömb fúziója, élet-ének,
árad a hegedűjáték éjjeli visszhangjából,
és illatozik a csábító fuvolahangból.

Önmagából magasodó oszlop,
feneketlen menny-mély.
Mint zsinegen az ón kiméri
a függőleges végpontját,
s a buborék állása kijelőli
a vízszintes elérhetetlen határát.
Ő a kimondhatatlan jelen,
és egyben a haramiás villanás is,
hiszen a csillag-zengők zsibongásában
általa változik minden¹.
Egyesíti a lüktető halandóságot
és a mohos örökkévalóságot.
Ő a felhőtlen tisztaság,
a hézagmentes fénykorona viselője,
és az éj királynője egy személyben.
Irigyen őrzi a vaksötét tölcsér
táncainak rejtélyét.
Ő áll a letaposott tejút
irányító pontjain,
s pingál virradatkor az égre
enyhe kéket.

Ö ad jelt a múlhatatlan gyásznak,
és az áramló engesztelésnek.
Felügyeli a vad szerelemet.
Szeretetéréért ölni mennek,

s Ő vet véget
a vak gyűlöletnek.
Oldhatatlan vágyunk
örök tárgya,
a boldogság-szerelem-sikolya²,
a végső erőfeszítés
gyászba borult éneke.
Erény és vétek öltöztetője.

Tömjénlehelet és kárhozat.

Gondos megőrzője a roskatagnak,
és hirdetője a bontatlan újnak.

Ő méri ki a megismerés
hímzett határait.
Álmainkban néha úgy hisszük
szomjunkat oltja alakja,
s rátaláltunk, de felébredve,
télbe józanul, s idegen lesz a kép.
Nem látjuk Őt diafán fátylán át,
mikor a Nap tűfoka kell fölénk,
s nem értjük, ha a Föld elagg,
s az ég béborul³,
miért jön ránk a mély,
éber csönd.

1    Nicolaus Cusanus (1401-1464) szerint „minden, ami létezik, azáltal él és hat, hogy két ellentét keresztezési pontján áll”
Isten az coincidentia oppositorum, az abszolút maximum, mert Ő a végtelenség,
de hasonlóképpen Ő az abszolút minimum is, hiszen benne van a legkisebb dologban is. (Wikipédia nyomán)
2 Juhász Ferenc: Pacsirta a szívben
3 Bassi Bálint Az ő szerelmének örök és maradandó voltáról