A metrókocsi közepén
- pillanatnyi örökkévalóságban -
egy férfi próbálja ügyetlenül,
a tétova fény ágai közt,
sérült kezén
a meglazult gézt
fogaival megerősíteni.
A körülötte ülő utasok
- szemöldökük árnyán,
üres szemmel -
néznek maguk elé...

...és akkor a vagon neszéből,
mint hegy magasából,
patak tiszta vize,
egy eleven léptű nő,
lerázva saját bajai súlyát,
siet hozzá,
és megigazítja
kötését.
Mozdulatai pontosan
mutatják,
jól érti és jól beszéli
a gondoskodás nyelvét.

Miért segített,
és a többiek miért nem?

Az Igazi nem vár pénzt,
ajándékot,
jó cselekedete megbúvik
friss lombok hűvösében,
mások angyal-szemét látva,
rebben fel benne
a színes öröm.
Ha nem segítene,
nem lelné az est nyugalmát
vágyak vánkosán sem.

Miért haboznak mégis
sokan a jó keresésében?