Minden városban tisztelték Aoniában
őt, ki ha kérdi a nép, sose téved, a válasza biztos.
Első lett, ki igaz szavait tanusítani tudta,
kékvizü Liriope, akit egykor görbefutású
vízzel körbeölelt Cephisos, a habja közé zárt,
s tört testére vadul. Terhes lett, s szült is a szép lány
egy fiat, ezt rögtön kedvelték akkor a nimfák,
s Narcissusnak hívta. Kiről kérdezte, megér-e
hosszu időt, vénsége korát meglátja-e majdan,
s "Hogyha magát sosem ismeri meg!", szólt erre a szent jós.
Hosszu idő telt el; hitték már: balga e jóslat;
s ím, igazolta a furcsa halál s különös szerelem-düh.
Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Vekerdi Lászlónak
Kaptam komor tanácsot:
hagyjam az emberi ügyek
örök hánytorgatását.
Beszéljek valami fontosabbról.
Írjak a fűről.
Milyen is hát a fű?
Meredek daccal égbe szökkent
eleven földi szálka.
Hordozza mind az öt elem
tudását, erejét.
Gyökérszakító ordas zivatarban
remeg, de nem törik össze.
Érdes, szúrós a teste, mégis
áttetszőn egyszerű.
Veszélyben sem tud soha mást,
csak a remény hitét lobogni.
S ki veszi észre?
Ha lehet és ha nem lehet
szeretni kell ezt az esett
daliát ezt a nemzetet
Ha lehet és ha nem lehet
szeretni kell ezt az esett
daliát ezt a nemzetet
a lényeges szavakat sohsem mertük kimondani
azok a szavak megmentettek volna mindkettőnket
azok a szavak úgy csillogtak
mint a halálra szomjaztatottak előtt
pohárban a tiszta víz
azok a szavak kivételesek
mint az emberi élet ünnepei
és csak azok ismerik őket akik nagyon szeretnek
8. oldal / 51
