Mások versei

Ülök a padon, nézem az eget.
A Central Park nem a Margitsziget.
Milyen szép az élet,-kapok, amit kérek.
Milyen furcsa íze van itt a kenyérnek.
Micsoda házak és micsoda utak!
Vajon, hogy hívják most a Károly körutat?
Micsoda nép!-az iramot bírják.
Vajon ki ápolja szegény Mama sírját?
Izzik a levegő, a Nap ragyog.
Szent Isten!-hol vagyok?

 

Égettbor ízű hársak
szélhangon zsolozsmáznak.
Hallgatom, s minden elhagy,
mondják, talán nem is vagy.
Ittlétem fáj a voltban,
a semmiig hajoltam.

 „…értelmetlen minden óra,
minden perc, amely megíratlan
múlik el.”
(J. A. jegyzeteiből)

átszínezhető volna csak,
átfesthető,
mint táblaképeken
a tér, a fény, a láz,
le nem törölhető
most már sosem az a
túlzottan is korai lángolás,


 Hajnallik... várj! megyek, dicső természet!
A méhe is virágidról szed mézet;
Én is sietek, napfelkőlt előtt,
Elérni azt a magas hegytetőt:
Ahonnan a földet csak alig látom,
Minthogy nincs is mit nézni a galádon!
S hol közel az ég, amely érdekel...
Költő vagyok! tán mondanom se kell.