Mások versei

Sötét és semmi voltak: én valék,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
És a világot szültem gyermekűl.
Mindenható sugárral a világ
Fölkelt ölemből; megrázkódtatá
A semmiségnek pusztaságait,
S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg,
A Mind, előállt. Hold és csillagok,
A menny csodái lőnek bujdosók
Kimérhetetlen léghatárokon.

Mikor megszólalt éjjel a telefon,
az álmok zsúfolt hadseregein
zavar futott át, nem lehetett tudni,
mi történt a különös mezőkön? villám
ütött-e le? tengerek áradtak
s megbokrosodtak a paripák, fények
hintáztak szerte, óriás fálánkszok
hátráltak, tűntek, itt-ott valami
iszonyú lövedék szórta föl a földet és
emberi tagokat szökőkútmódra, s ilyen
kutaktól bugyborgott a csatatér.

Földszintes utcák, közkút, sétatér,
zálogházak, kórházak, árvaházak,
sikátorok, amint egy nyári dél
száz év előtti napfényében áznak,
hordókat szállító lovas szekér,
nyár végi földutak és gömbakácok
emlékei egy kilobbant tudatban,
amely így általuk viszonylag halhatatlan.
És mintha csak álombéli terek
lennének, több helyszín egymásba olvad.


A furcsa az, hogy mindent ismerek,
a gangot, ahol szőnyeget porolnak,
muskátli nő ládában, kisgyerek
guggol, rozzant bicikli dől a falnak,
a szennyvíz vájta árkot a hosszú udvaron,
a rozsdás pinceablakok virágszirom
alakú szellőzőnyílását. Őszi réten
a tábortűz lángját. Vonatfülkék kopott,
rossz szagú plüssét (a szemközti képen
a Vár vagy egy vitorlás), a Röltex boltokat,

Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.

Álmatlanul forgolódtam az ágyon.
Éjfélig itt volt három-négy barátom,
tervek lobogtak, gúny, vád, vad beszédek,
szidtuk a pénzt és mentettük a népet
s elmentek és kihűlt a láng heve.