szóból, növényből, csigából

Anyánk fölment a hegyre.
Kórházi pongyolában, papucsban botladozva,
sál nélkül, kesztyű nélkül,
mint fénylő őszi harmat hideg gyöngye ha felszáll,
mint áldozati füst tér a megnyíló egekbe,
fölment anyánk a hegyre.

Micsoda furcsa szerzet.
Sál nélkül, sapka nélkül! Így jöttél, ős-anyóka? -
susmogtak a növények:
a jajrózsa, a repkény, a kakukkfű-aranka,
a mezei iringó, a berkenye, sajmeggy.
Nagy álma volt a Sas-hegy.

Menjünk föl egyszer, gyertek.
A védet terület is járható. Nem, ne holnap!
Szombaton nincs belépő.
Kisék már voltak ott fenn, mesélik a kilátást,
meg a virágok, mondják, nagy Szemirámisz-kertek.
Ugye jöttök felkísérlek.

Sosem jössz – pisszeget le
a habszegfű, a foszlás, a gamandor, a kőhúr,
a ködvirág, gémorr – esőben is jöhetne -
ezt a murok üzente,
illőn lelevelezve
a déli tüskemaggal, a magyar gurgolyával, s a nyúlkapor és véle
a profán földi-tömjén is egyetértett úgy ám,
megóvnánk az esőtől – ernyőtenger zizegte -
amilyen pici vagy te.

Csigák is csalogatták:
fényesítette házát a tűzcsiga, a bordás,
a sokfogú, a pannon -
ékszerei a hegynek, szexmániás vidám nép.
Gyakorolva az ordrét (fogadás lentről, hapták!)
kalapácsnövesztő gombák
lesték: várták a pókok:
a dajkapók, darázspók, eretnekpók, a gyászpók
- kacagnál rajtuk egy sort -
a dagadt lábú farkas és hinnéd? Döcögő pók,
a bennszülött Zelótesz – de még a szárnyas szónok:
kővirigóba oltott
nagykövete a hegynek,
ő is röpült elébed nyaranta kuncsorogni:
mesélne Afrikáról,
hencegett füttyögetve, vagy ha az jobban csábít,
a csúcsról láthatsz mindent: a Dunát, Nekeresdet,
létidőből a kezdetet,
a kis-bumm odalátszik:
Marburg, a bábaasszony, „Hát ezt bizony megint lány”,
az internátus, Erdély,
az egzecírozáshoz sosem fáradt anyácska,
vagy kardját lecsatolva amint öcséddel játszik
apátok, a huszártiszt…

Huss, rigó! Térj eszedre,

őrmester volt apácska… a csontroppantó évek
nyomora idelátszik;
nagy fiad, ki elette a kecske kenyérhéját -
vagy nézd, ott túlnan Kispest, messzebb Szolnok, Derecske…

Várj, rigó! Nem lehetne…

De! Láthatsz innen
másik két gyerekednek: „Méltóztatnátok végre meglepni unokával?!”
Kis nyugdíjadból vinnéd cukrászdába a hídnál,
legót vennél, babákat – elspórolnád a liszten,
a cukron, hisz te minden
falatot számolsz régen:
hány harapás egy alma, hány korty egy csésze kávé, hány lépés a közértig,
hány sóhajtás, ameddig valaki beköszön rád.
Kuporgatóbbat nálad nem lehet lelni földön-égen…
Unoka nélkül szégyen
így összetöpörödni
- szapuld csak fiad, lányod – fejgörcsöknél, fekélyek hímezte rossz beleknél
rosszabb az egyedüliség egy szűk garzondobozban,
kivált, hogy a szemem se – nem tudsz olvasni, kötni.
Meg akarsz, meg fogsz szökni!
Minek él egy esetlen
esendő, elesetten esdeklő öreg asszony,
aki a kórteremből
mosakodni sem megy ki, akinek nyűg az ágy és
teher a nap, az éjjel – de attól visszaretten,
hogy valamit beszéljen.
El innen messze!
Itt nem érti a nővér, hiába beszélsz lassan,
és lám, orvos menyed se
tesz csodát, csak szorítja, markolja görbe ujjad,
könnyet nyel, ahelyett hogy tűjét szívedben edzve
szép enyhülést szerezne.
*
A napot és az órát
- hajnalban szöktél csendben – nem zúgták kataklizmák.
Szokott útvonalon járt
a Jupiter a Vénusz meg a tizenkettes busz.
November törölgette kékülő fagyott orrát,
szikrázott a mennyország,
a Sas-hegy dérezüstbe
öltözött – lent gomolygott Budapest szennyes füstje.
Kölyök szél súgta: „meglásd itt jobban fogsz aludni,
hó puha nagy kezével elringat a Tél”.
Fölért anyánk a hegyre.

                                  Tíz éve halt meg – Ééél.

1996. november 1.