A változhatatlan

Csendes sötét éjjel, meglepett egy álom,
Idegen az élet - holtak után vágyom.
Barátok, rokonok voltak körülettem,
Éltem javát velök de rég' eltemettem.
Csendes sötét éjjel vissza-visszajárnak
Emlékek, visszhangok, ködbe olvadt árnyak.

Czóbel Minka költő (1855-1947)

Virágos kertekbe hívnak, csalogatnak,
Mennék - de már késő - úgy is vége annak.
Egyedül, egyedül kell a pusztát járnom,
Nem tehetek róla, hisz' nem választásom.
Azt hiszitek, hogy nem szívesebben lennék
Élet-asztalánál vígadozó vendég?
Mint így, a sötétben, tágra nyitott szemmel
Nézni, miként szenved féreg, állat, ember.
Segédkező kézzel hajlanék hozzájuk,
Visszataszít szemök, visszariaszt szájuk.
Néma kérés szállong mindegyik szeméből:
»Kimélj meg legalább szánalom terhétől!«
Behúnyom szememet, inkább ne is lássam,
Mindhiába - örök, hozzám kötött társam:
Saját szenvedésem, mások szenvedése.
Ezer tövis mélyed minden szívverésbe.
Sötétség, pusztaság - ki segíthet itten?
Könyörüljél rajtunk hatalmas nagy Isten!

A fekete lovas

Akácsorok közt veres holdvilág süt.

Út homokjában, porfellegben

Egy lovas közeleg.

Fekete ménen ül.

A nagy ló csetlik-botlik,

Bozontos farka

Lábát csapdossa.

Lekonyul nagy feje

Vedlett térdére.

De azért csak halad

Feltarthatatlanul.

A lovas arcát nem látja senki,

De rémületkeltő minden mozdulatja,

Egyenes tartása, feje járása.

Csak halad a nagy fekete árnyék,

A vörös holdvilág réztányérja előtt.

Hiába térsz ki néki,

Elér mégis.

Elér egymás után minden helyre,

Eléri a leggyorsabb futót is

Lomha, fekete lovával

A fekete lovas.