Barbárok vagyunk; barbárok! Gyilkosok, gyujtogatók! Nem egy elpuhult
kultura gyermekei, – barbárok, de büszkék!
szabályosan-egyforma lépteink döngésére lélekzetüket visszafojtva lapulnak
meg a házak!
Ma még puskacsövekben alszanak a golyóink, de lobogónkat a szél
veri, acélsisakjaink félelmesek és meztelen szuronyaink vérre éhesen
ágaskodnak;

ásó, fegyver, ércgolyók, tölténytáska, borju, kézigránát és minden egyéb, ami
csak szükséges egy modern gyalogos felszereléséhez, – lásd: ez vagyunk:
Űcsupa vas!, csupa harc!, csupa rombolás és bosszu!
Szövetségeseink a vasutak, teherautók és a repülőgépek;
zárt alakzataink fáradhatatlanul kigyóznak előre az országutakon;
nagyszabásu manővereket tartunk, télen-nyáron, esőben-hóban egyaránt
birjuk a menetelést,
földalatti páncélfedezékben álljuk az ellenséges pergőtüz pokoli őrjöngését,
vagy áthatolhatatlan drótsövény mögül küldjük az éjszakába fülsiketitő
sortüzeinket
és szemrebbenés nélkül lépünk át a szétroncsolt hullák felett.
Mert barbárok vagyunk és erősek, életünk vaskényszer: parancs és
engedelmesség; gyülöljük az individuumot és kiöltük magunkból az embert,
hogy tökéletesen beilleszkedhessünk az óriás Gépezetbe, melynek ezer kereke
és fogaskereke csikorogva roppantja össze a határokat.
Barbárok vagyunk, ellenségei a kulturának, a költőknek, barbárok, de miénk:
az Erő, és ami még több: az Erőszak, és vélük az Igazság is,
gondolkozásunk teljesen prózai és praktikus, nincsenek szobraink, képeink,
könyveink, fölöslegesnek tartjuk a müvészeteket: müvészetünk a
legtökéletesebb technikai felfegyverzés;
mert barbárok vagyunk, durvák és hatalmasok, nem ismerünk kényelmet,
könyörületességet, testvért, nem tudunk meghatódni és nincs bennünk
semmi romantika,
és egyszerüen agyonlőjjük, aki mást mond!

(1920. május 4.)