Minden városban tisztelték Aoniában
őt, ki ha kérdi a nép, sose téved, a válasza biztos.
Első lett, ki igaz szavait tanusítani tudta,
kékvizü Liriope, akit egykor görbefutású
vízzel körbeölelt Cephisos, a habja közé zárt,
s tört testére vadul. Terhes lett, s szült is a szép lány
egy fiat, ezt rögtön kedvelték akkor a nimfák,
s Narcissusnak hívta. Kiről kérdezte, megér-e
hosszu időt, vénsége korát meglátja-e majdan,
s "Hogyha magát sosem ismeri meg!", szólt erre a szent jós.
Hosszu idő telt el; hitték már: balga e jóslat;
s ím, igazolta a furcsa halál s különös szerelem-düh.

Narcissus & Echo | Thomas McKnight Gallery, the Official Website

Narcissus & Echo | Thomas McKnight festménye

Egy évvel múlt már tizenöt Cephisos utóda,
gyermeknek lehetett s ifjúnak tartani éppúgy:
sok fiatal fiu és sok lány kívánta szerelmét.
Mégis, a nagy szépség mellett nagy dölyfe is éledt:
egy fiatal fiu és egy lány sem kapta szerelmét.
Őt, hogy hálóval remegő szarvasra vadászott,
látta a nimfa, ki nem-némán figyel egyre a szóra,
s nem tud előbb másnál szólalni, a vissz-szavu Echo.
Test volt még Echo, nem pusztán hang, de a csacska
nem használta bizony másképp, csak akár ma, a hangját:
sok szóból csak a végsőket mondhatta el ismét.
Ezt Juno rendelte, akit, hogy rajta ne kapja
férjét, míg evvel hegyi nimfák háltak a réten,
Echo föltartott okosan hosszú csevegéssel,
míg tova nem rebbentek a nimfák. Mondta ezért hát
Juno: "Nyelved, mely szivemet rászedte, ne tudjon
szólani már ezután hosszan, csak kurta időre."
Úgy tesz, amint fenyeget. Kettőzteti mindig a hangot
szózatvégen a nimfa s a szót végen veti vissza.
   Hát hogy Narcissust meglátja az úttalan úton,
máris fellobban, s a nyomán szalad egyre titokban;
s hogy közelébe kerül, csak jobban gyúl a szerelme,
nem másként, valamint fáklyák végében a kénkő
hogyha parázs közelít hozzá, gyúl lángra azonnal.
Jaj, hányszor kívánt vele édes szóba eredni,
és szeliden kérlelni! Dehát természete tiltja,
hogy megkezdje a szót. De amit nem tilt: a leány vár
megkezdett hangot, hogy rá maga hangja feleljen.
Történt, hogy, szem elől vesztvén követőit az ifjú,
szólt: "Van-e itt egy, van?" S "Egy van", szólt válaszul Echo.
Ámul ez és a szemét forgatja, figyelve tekint szét,
"Jer!" harsan fel a szó ajakán: "Jer!" válaszol Echo.
Hátratekint, senkit nem lát, s "No felelj, mi okért futsz?"
kérdezi; és ugyanazt, mit mondott, hallja megintcsak.
Erre megáll, s ama válaszadó hangtól becsapatva,
"Itt egyesüljünk", szól. Nem hallott kellemesebbet
Echo még, amit újrázhat; hát szól: "Egyesüljünk."
És elhíve, amit maga mondott, lép a sürűből
nyomban elő, megölelni nyakát a remélt szeretőnek.
Az menekül, s menekülve: "Kezed vidd onnan odébb!" szól.
"Inkább meghalnék, semmint a tiéd legyek!" így szól.
Mást a leány nem mond: "A tiéd legyek!" - ennyi a válasz.
S minthogy megveti őt a fiú, megbúvik a berken,
rejti a lomb arcát, barlangban tartja lakását;
ámde szerelme, mit eldobtak, csak erősül a kíntól.
És nyomorult testét sorvasztja a fürge serény gond,
bőre is elszárad, minden testnedve a légbe
illan el. És végül csak a hangja s a csontja marad meg:
megvan a hangja ma is; kővé vált, hírlik, a csontja.
Erdőn rejtekezik, ki se jő a fenyérre, a bércre;
halljuk, ahogy szól ő; de bizony csak a hangja az élő.
   Ezt a leányt, s azután a vizek meg a bércek igen sok
nimfáját, s a fiúk seregét játszotta ki folyton.
Míg egy semmibevett végül fölemelte a karját
s szólt "Ő is csak eképp epedezzék hasztalan egyre!"
És Rhamnusia ezt a jogos kérést helyeselte.
   Volt egy iszaptalan és kristályos ezüstvizü forrás,
melyhez még pásztor soha, sem legelő hegyi kecske,
más nyáj sem járult, a madár s más vad se kavarta,
sem fáról bevetődött ág, zavarosra a habját.
Körben gyep zöldelt, mit a forrás nedve növesztett,
és erdő, mely a nap hevitő sugarát kirekeszti.
Itt a fiú, a vadűzéstől s lankadtan a hévtől
végre ledőlt, a hely és a patak bűvölte magához.
Szomját oltani vágy, s más szomj nő benne eközben,
míg iszik ott, a saját képét meglátja, szerelme
fellobban, s ami csak rezgő víz, testnek alítja.
Megbámulja magát, nem mozdul, az arca se rezdül,
szinte szobor: míves faragásu Paros-beli márvány.
Fekve a földön, iker-csillagra, szemére, tekint le,
Bacchus- s Phoebushoz méltó fürtjére is úgy néz;

FORDÍTOTTA DEVECSERI GÁBOR