Melyik érző, eleven ne szeretné a határ nélküli térnek
tüneményei közül legfőképpen a fényt —
színeivel, hullámaival, sugarával,
s ébresztő napként szelíd mindenben-jelenét!
Mint az élet legbenső lelkét lélegzi be
a soha nem nyugvó csillagok óriásvilága.

S táncol lebegőn kék áradatában;
lélegzi a szikrázó, mindég nyugovó kő,
és a szilaj, égő, sok alakzatú állat —
legfőképpen azonban a mély-szemű, imbolygó
járású jövevény, csukottan is ékesszólású ajakával.
Mint a földi természet valamiféle királya.
Minden erőt számtalan átalakulásra parancsol.
Kötöz-oldoz végtelen kötelékeket,
s égi képét minden földi lény köré fonja.
Csak az ő jelenvalósága kápráztatja
a világ gazdagságának pazar csodáit.

Elfordulok a szent, kifejezhetetlen, titokzatos éjhez.
Nagy messze tőlem a föld — mély szakadékba zuhanva —
puszta, magános a helye.
Keblem húrjaiban mélyül a sajgás,
Harmatcseppben szeretnék most lehullni.
S elkeveredni a porral.
Emlékezetem távlatai, ifjúkorom vágyai,
gyermekkori álmok, az egész hosszú élet
rövid örömei és hiú reményei jönnek,
szürke ruhában, mint esti ködök napszállta után..
A Fény már más terekben verte fel szellős sátrait.
Lehetséges, hogy sose jöjjön vissza
fiaihoz, kik ártatlanság hitével egyre várják?

Mi buzog fel hirtelen oly sejtelmesen a szívben
s habzsolja a bánat lágy szelét?
Neked is örömöd telnék bennünk, sűrű éj?
Mit rejtsz köpenyeged alatt,
mi a lelkem láthatatlanul úgy megragadja?
Drága balzsam csepeg kezeidből, a mákcsokorból.
Ólmos szárnyát a kedvnek magasba lendíted.
Sötét s kimondhatatlan a megindulásunk —
látom egy komoly arc víg ijedelmét,
mely szelíd-ájtatosan rám hajol,
s örökre elmerült fürtjei közt anyámnak
rám mosolyog a nyájas ifjúkor.
Mily szegénynek s gyermetegnek tetszik a fény most,
— s mily vidítónak, áldottnak a Nap-szentül-et! —
Ugye-e, csak, mert az éj elcsábítja tőled szolgáidat,
veted a tér mélységeibe sistergő golyóid,
hadd hirdessék hatalmad — s visszatérted —
mialatt messze vagy innen.
Minden szikrázó csillagnál égiesebbek előttünk
azok a szemek, melyeket bennünk nyitott ki az éj.
Messzebb látnak el ők, mint a számlálgatatlan seregek
haloványai.
— Fény nélkül is jól belelátnak a szerető szív mélyeibe
ami egy magasabb térnek mondhatatlan gyönyörűsége.
Dicsőség a világ királynőjének,
aki magasztos hirdetője szebb világnak
s istápolója lelki szerelemnek!
— Ő küld téged nekem — gyengéd szerelmes
imádott Napja az éjnek — íme, virrasztok —
mert tied s magamé vagyok —
— Te tágítottad az éjt életemmé —
— s emberré engem —
testem mohó izzással emészd,
hogy véled még boldogabb teljesedésben egyesüljek.
S azután örökre tartson a nászéj!

Fordított Jékely Zoltán