A metrókocsi közepén
- pillanatnyi örökkévalóságban -
egy férfi próbálja ügyetlenül,
a tétova fény ágai közt,
sérült kezén
a meglazult gézt
fogaival megerősíteni.
A körülötte ülő utasok
- szemöldökük árnyán,
üres szemmel -
néznek maguk elé...
Vekerdi Lászlónak
Kaptam komor tanácsot:
hagyjam az emberi ügyek
örök hánytorgatását.
Beszéljek valami fontosabbról.
Írjak a fűről.
Milyen is hát a fű?
Meredek daccal égbe szökkent
eleven földi szálka.
Hordozza mind az öt elem
tudását, erejét.
Gyökérszakító ordas zivatarban
remeg, de nem törik össze.
Érdes, szúrós a teste, mégis
áttetszőn egyszerű.
Veszélyben sem tud soha mást,
csak a remény hitét lobogni.
S ki veszi észre?
Cseppekben hullnak elém
az elfelejtettnek hit életek:
– a nők ruháján huncutul
játszik a szél,
alakjuk foghatatlan, akár az emlék-kép,
– hallom a Trabant köhögő masináját,
és egy messzi kórus énekét,
– nézem a fecsegő hirdetőoszlopokat,
„dolgozzatok, mert fogy a kenyér”
a lényeges szavakat sohsem mertük kimondani
azok a szavak megmentettek volna mindkettőnket
azok a szavak úgy csillogtak
mint a halálra szomjaztatottak előtt
pohárban a tiszta víz
azok a szavak kivételesek
mint az emberi élet ünnepei
és csak azok ismerik őket akik nagyon szeretnek
Melyik érző, eleven ne szeretné a határ nélküli térnek
tüneményei közül legfőképpen a fényt —
színeivel, hullámaival, sugarával,
s ébresztő napként szelíd mindenben-jelenét!
Mint az élet legbenső lelkét lélegzi be
a soha nem nyugvó csillagok óriásvilága.
2. oldal / 89
