Versek

Fán szeretnék énekelni, mint gyermekkoromban,
cseresznye-fülbevalóval, plezúrral a térdemen,
semmi mást nem szeretnék, csak újból gyermek lenni.
A színpad messziről nézve olyan, mint egy mahagóni-tutaj,
billeg, mint egy hajóhinta,
a Big Brother hangol.
Nevetésem, mint egy bohócé,
ahogy törik rajta a fehér festék, a máz.
Kacagok, mint egy őrült,
ha valaki rám néz, elfordítja a fejét.

Szabadon nyargalnak, kirobbanó örömöt, vagy gyász-könnyet ejtenek
A zene mennyboltjából ujjaid játékán kikelt hangfüzérek, a
Kék ég alatt, az óceánon át, a Földet megkerülve áradnak
Csilingelve a szél járta völgyekbe, bekopognak ablakainkon
Igéző futamaid, könnyű kezeid csodáin dalok fakadnak.

Mennyi csillagot szeret ma az este!
Kéket kortyol az égből
egy pillanatfecske.
Fészkéhez érve megpihen,
fióka-csírát csivitel a csendbe.

Magas hazánk a mélybe tért? Most jött csak emelkedése!
Először halkan, kérve kért, nem fülelt a cselvetésre,
Hortobágy – Recsk-kapurésre, szivárgó csíkra nem figyelt,
ám a hazug mellverésre, álszent újratemetésre,
mint riadt őz, már felneszelt.

Felhő emeli szoknyáját
a város tépett tetői fölé.
Panaszaikat rejtegetve
kapaszkodnak egymásba
a száz éves házak,

Alkategóriák