Versek

Kitárult eléd rongyokba burkolt szívünk,
A diadalmas hangok nagyot kiáltottak, a
Teremtő vigasza szólt, és szégyellt sorsunk szakadt ki
Hegedűd állad alá vett virtuóz játékából.
Yehudin Menuhin tanítványaként, szivárvány csúcsán

Egy kerek évfordulóra

Őt disztingvált úr
unatkozik,
arcukon sápadt
fénykörök vibrálnak,
lakáj-lapulással
nézik,
hogyan szeletelik,
az asztalra helyezett
furcsa, szabálytalan tortát,
a díszítés rajta a korlát,
mintha körben
formázna hegycsúcsokat
úgy tornyosul,
középen édes vidék lapul,
a kék vonalak
meg akár a folyók,
olyanok,

Sóváran várom,
mikor lebbenti fel végre felhő-fátyla alól,
mint özvegy,
kinek elege van a gyászból,
meztelen képét
az égi láng-arc.

Itt-ott még dér ütötte gyümölcsök
hevernek a csupasz ágak alatt,
de a nedvek
fűben, szárban,
az élni akarás szent hitéből,
mint vigasztaló szavak
áramlanak.
Rejtett erők már a jövőt betűzik,
jóra osztódnak a sejtek,
a fák csupasz vállára
sugarak szőnek zöld-leveles inget.



„Mily gyönyörű a szenvedés!
A lemondás milyen hatalmas!”
– Meg fogod únni, s leszel aljas;
a mi erényünk itt kevés.

Mit, szépség?! Háború jön ujra,
háború mindig: tenni kell!
Egy perc, és áruló leszel,
vagy az se, csak egy buta hulla.

Már itt a szörnyeteg. Utálod?
Vele vagy ellene! Magányod
barlangját kard kutatja át.

Lemondás? Nincs! Az üldöző
nem mond le rólad! s a jövő
azé lesz, aki bestiább.

Görbült hát,
pedálokon
inas lábak,
a hajlított
kormányt
fehérlő ujjak
fogják,
ezüst csíkok
a csúcsos
ércfejen,
pergő
küllők,
egybefolyt
karikák
részeg
zenéje zúg,

Alkategóriák