Versek

Hallgassatok, ne szóljon a dal,
Most a világ beszél,
S megfagynak forró szárnyaikkal
A zápor és a szél,
Könyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sohajt.
Hiába minden: szellem, bűn, erény;
Nincsen remény!

A legnagyobb távcsővel
sem hatolhatunk a kezdet vágatának
legmélyére
1,
nem pásztázhatunk könnyedén
a fényvilág űrgyűjteményében,
a megnyíló, egyszer létező,
jelenlét pillanataiban,
nem láthatjuk a kusza halmazt,
mikor a
légbe
még sugár nem gyúlt,
a lágy a keménnyel,
a könnyű a nehézzel2
vívta csatáját,

Hajnal kergeti, sötét dajkálja,
gurul az égen a tűzgolyó.

Miért nem gondolsz
az utolsó lépésekre,
a napra, mikor nevedet
a némaság szalagjára hímezik,
mikor visszamaradt tested már csak
bomló anyag, semmi más,
s kitakart lelked az ítéletre vár.

(gondolatok evés helyett)

Az asztal nagy, díszes ravatal.
A szemfedő-terítőn
csupa fonnyadt, haldokló növény,
letaglózott, áldozati állat.
Az evésen jár déltől estig,
estétől reggelig, az órát figyelve,
mindenkinek az esze.

Giuseppe Arcimboldo (15271593) olasz festő
képe II. Rudolf császárról.

A városi világítótestek
fénykörük rabságában még
erejüket vesztve pislákolnak.
Tócsák tükrében
tépett fák, mállott falak
köszöntik a derengő hétköznapot,
langy lég fodrozta képükben
a kopott jelen tekint vissza.

Alkategóriák