Versek

 Képek torlódnak képekre,
békés utcák, hűs terek, lármás házak,
dölyfös arcok, díszruhák,
irigyen őrzött tárgyak
számkivetett vonalai,
csupa olyan dolog,
ami száz éve hallgat,
az idő négyszögén át
most elém jön.


Valami fojt, szorít,
hörgő hangom
szűk torok mélyéből tör fel,
amit mondani akarok,
ott marad legbelül,
nyelvem nem fér el a számban,
nyálam csorog,
kezem-lábam kitépve hever mellettem,
ujjaim sem engedelmeskednek.

Jó itt,
ebben az eleven kuckóban,
figyelni, ahogy
a sejtek osztódó sora
lassan kirakj
a
arcom darabkáit,
szaporítja agyamban
az álmok teremtésére,
és a sok tarka gondolatra
fogható
milliárdnyi sejtet.

NEM IDEGEN ÉG ALATT BOLYONGTAM,
IDEGEN SZÁRNY VÉDVE NEM BORULT RÁM,
DE NÉPEMMEL EGYÜTT VÁNSZOROGTAM,
VELE JÁRTAM KÁLVÁRIA-ÚTJÁN.
ELŐSZÓ HELYETT

A rettentő jezsovi években tizenhét hónapot töltöttem a leningrádi börtönök előtt kígyózó sorokban. Valaki egyszer „felismert". Akkor a mögöttem álló szederjes ajkú asszony, aki nyilván sohasem hallotta nevemet, felocsúdva a mindnyájunkat jellemző fásultságból, suttogva - mert ott mindenki suttogva beszélt - azt kérdezte tőlem:
- Meg tudná ezt írni? És én azt feleltem:
- Meg.
Akkor valami mosolyféle derengett fel arcán, pontosabban azon, amit valaha arcának neveztek.
Leningrád, 1957. április 1.



 A magasság
névtelen tömegei
szállnak
az üvöltő szélben,
szédült
hegyek fölött sokasodnak,
gonosz-hangjuk
zokogva zúg
mikor visszatérnek
bűneik földi terei fölé;

Alkategóriák