Verseim

Emlékszel még
az ázó arcokkal
egymásba fonódó
ölelésekre,
a boldog bűnökre?
Mikor bolondság,
révület, ismeretlen láz
rontott meg?



Egon Schiele: Ölelés,
1917, olaj, vászon, 119,4 x 170,2 cm,
Österroichische Galerie, Bécs

Nem álcáztad derűs arccal bánatodat,
sírás sem rázta válladat.
S ez jól van így.
Gyászodnak jelét adnod kell,
de ne sírj, ha csak megszokásból
teszed azt.
Hulljon mély kondulásba panaszod.
Vigasztaljon, akit elveszítettél
hozzád beszélni fog, ha akarod,
emléke nem záródik
tükröd mély sötétjébe,
magadat fogadod magadba,
ha hallgatod.

A part csipkés bájait
szemérmetlenül tárja a végtelen elé,
az ámuló ég ujjai
félénken tapogatják végig öblét.

 A semminek látszó tekintet,
a tiszta szellem
üt rést az égen,
űr-fénye itatja át tested
hogy egymásba szője
a lepel rostjait
és az Ember körvonalait.

Kezünk száz virágával
kérni, könyörögni
is tudunk,
s fogadjuk,
 még ha ablak mögül jön is,
a csábító mozdulat szálló illatát,