Verseim

 A semminek látszó tekintet,
a tiszta szellem
üt rést az égen,
űr-fénye itatja át tested
hogy egymásba szője
a lepel rostjait
és az Ember körvonalait.

Kezünk száz virágával
kérni, könyörögni
is tudunk,
s fogadjuk,
 még ha ablak mögül jön is,
a csábító mozdulat szálló illatát,

Ott állsz festőállványod előtt,
fehér vásznadat magad elé helyezed.
Követem fényt ivó ikreid mozgását.

 Rettegsz veszteni,
és úgy hiszed, ha jóllaksz,
legyőzted magadban az űrt.
Míg meg nem telik gyomrod,
láz borzongat,
ha kövérülsz, tudod tested él,
kilóid megmutatják mennyi vagy.

A koporsót
két vastag rúdra helyezzük,
ketten-ketten állunk melléje
két oldalról.
A gyanta illatú ládát
a vállunkra emeljük. Lépéseinket,
mint a jó összeesküvőknek,
egymáshoz kell igazítanunk.