Verseim

Libegő, parányi folt táncolt
az Ecce Homo kép előtt.
Talán a villanykörte-napok vonzották,
s röpítették a terembe,
vagy virágnak nézte,
mézes tápláléknak
a festő fájdalmas vonalait?
Nem tudom.

 Idézett:
Messze kerüld a magasztos elméket,
kik az emberiségért lázban égnek
s ha egy ember bajba jut, félrenéznek.1

A recept a következő.
Írj lázító mondatokat
a színpad hátsó falára,
csupa nagybetűs szavakat, olyanokat,
amikben már régen nem hiszel.

 Fény-vonal szalad ki a homályból,
a kanca-eget hasítja szét,
világra tárva vérző sebét;

 

 

Hálóing

Úgy viseled
akár a nyár
a hosszú nappalt.
Amikor kikelsz az ágyból,
hiába rejti el bokáig
törékeny testedet,
a narancs színű
világosság
dúdolva bújik át finom
szövésén, hogy
a kíváncsi szemnek
 megmutassa
szép szeszélyed
vonalait.

Lépteit vesztett
félcipő
párját hasztalan kereső
kesztyű
magában vacogó pokróc
az éjszaka szárnya alatt
adnak ma találkát egymásnak
a hulladékokon hízott
zacskók között