Verseim

A koporsót
két vastag rúdra helyezzük,
ketten-ketten állunk melléje
két oldalról.
A gyanta illatú ládát
a vállunkra emeljük. Lépéseinket,
mint a jó összeesküvőknek,
egymáshoz kell igazítanunk.

Kié ez a dögevő akarat? Kitől ered ez a pusztító-parancs? Kié a titok-terv? Milyen jóslat teljesedik majd be? Európa, látom, ahogy testedet a szerelem szennyében szárnyas szörnyek gyalázzák.

Sorsuk nagyító-lencséjén át nézem a rajzó emberek ravatal-arcait, pupillájukba rejtett titkaikat. A világosból a fekete szőrös sötétbe forduló világukat. Ámulva nézem a lüktető emóciók mély-vizébe zuhant testeket, a hús-virágzását mutató szikrázó, erjedő, megfékezhetetlen embereket, a testi szenvedésekben gyötrődőket, a halál recés tenyerén ringókat, a pénzre betegesen vágyakozókat. Szemem rejtett-ablakából kitekintve tükör-lencséikben saját gyötrelmeim kikristályosodott szenvedéseit fedezem fel.

 Minden nekem szolgál. A színek,
az egyik piros, a másik kék,
nyakkendő mind a kettő,
a rézkilincs sárgán rám mosolyog,
a formák bennem öltenek alakot,
felhőrongyok között
gurul a kerek hold.
Enyém, amit szemem elér, amit megfogok.

Bőrödet százezer éve
süti sötét színűre a Nap,
tegnap
vérző lábbal repült át
fejed fölött a békegalamb,
eddig a harag, az irigység
bozótjában bujkálva éltél,