Verseim

Ott állsz festőállványod előtt,
fehér vásznadat magad elé helyezed.
Követem fényt ivó ikreid mozgását.

 Rettegsz veszteni,
és úgy hiszed, ha jóllaksz,
legyőzted magadban az űrt.
Míg meg nem telik gyomrod,
láz borzongat,
ha kövérülsz, tudod tested él,
kilóid megmutatják mennyi vagy.

A koporsót
két vastag rúdra helyezzük,
ketten-ketten állunk melléje
két oldalról.
A gyanta illatú ládát
a vállunkra emeljük. Lépéseinket,
mint a jó összeesküvőknek,
egymáshoz kell igazítanunk.

Kié ez a dögevő akarat? Kitől ered ez a pusztító-parancs? Kié a titok-terv? Milyen jóslat teljesedik majd be? Európa, látom, ahogy testedet a szerelem szennyében szárnyas szörnyek gyalázzák.

Sorsuk nagyító-lencséjén át nézem a rajzó emberek ravatal-arcait, pupillájukba rejtett titkaikat. A világosból a fekete szőrös sötétbe forduló világukat. Ámulva nézem a lüktető emóciók mély-vizébe zuhant testeket, a hús-virágzását mutató szikrázó, erjedő, megfékezhetetlen embereket, a testi szenvedésekben gyötrődőket, a halál recés tenyerén ringókat, a pénzre betegesen vágyakozókat. Szemem rejtett-ablakából kitekintve tükör-lencséikben saját gyötrelmeim kikristályosodott szenvedéseit fedezem fel.