Verseim

Tapogatózva lépek előre,
mint valamiféle furcsa báb,
ismerős tárgy állja el utamat,
a SZÉK. Kéri üljek le,
de most nem akarok,
a négylábú állat,
az ASZTAL is megismer, kikerül,
a KÖNYVSZEKRÉNY
mellém szegődik, polcait tárja elém.

Azt mondták rólad
Te vagy az Ős-anya,
a kelő napból kilépő
megtestesült fény,
a ránk boruló hús-sátor,
csupa lomb,
csupa láb, csupa kar,
álcázott márvány istennő
egy antik templom díszletében,
az ébredező sejtések,
a kéjes álomképek látomása.


Bevezető képek
Ismerős térbe lépek,
az egyetlenbe, ami még a birtokom.
Múltam alsó kertjébe vezető képek,
a rajzásra készülődő emléktöredékek
lappangva várakoznak a szoba szögletében,
az öreg szekrényben, a régi ruhák között,
várják türelmesen, míg frissült szellemként
elő nem bukkanhatnak.

Írni, írni akarok, még sokáig,
égve énekelni,
vers-kulccsal nyitni ablakot az égre,
élni, élni, felpattanni
az éhes képzelet sugarára,

Szabadon nyargalnak, kirobbanó örömöt, vagy gyász-könnyet ejtenek
A zene mennyboltjából ujjaid játékán kikelt hangfüzérek, a
Kék ég alatt, az óceánon át, a Földet megkerülve áradnak
Csilingelve a szél járta völgyekbe, bekopognak ablakainkon
Igéző futamaid, könnyű kezeid csodáin dalok fakadnak.