Kígyótojás
Ingmar Bergman emlékére

Sötét felhő-arcok vetülnek
a földhéj görbületére.
Jajdul a hajnal, folyékony ujjak
lebegő függönyt vonnak a házak közé.
A városban rekedt estet a szélben táncoló
utcalámpák gyenge fénye kergeti tovább.
Kifejezéstelen tekintettel,
mint ki éppen most
ocsúdik életre a klinikai halálból,
bámulok kifelé az ablakon.
Élesen és tisztán látom a járdán siető
fiatal, esernyős lányt,
kedves árnyak kísérik léptei dallamát.
Az üveg-csendet az utca házfalain
visszaverődő dörrenés váratlan haragja
töri millió darabra.

Durva folt a házfalon
mutatja a fagyott perc szörnyét.
Ezred másodperc alatt lök tudatom pince mélyébe
a nyers hang. Testem halottat tettető bogár
bénultságába menekül.
A lány vékony alakját, széles, csontos vállát,
az élettelen test rejtelmes mozdulatlansága takarja.
Talán az egyik szürke lelkű házból
áldozatára lesve húzta meg
fegyvere ravaszát agóniás dühében valaki,
kinek légy-zöld szemében
a harag összegyűlt?
Mint a kopár földre
a néma égi bolygó, ha árnyékot vet,
úgy süti rám az ismeretlen áldozat
tágra nyílt szemét.

A mellette szétterülő vörös tócsán
a hulló esőcsöppek rajzolnak szabályos gyűrűket.
Vajon mit őriz nyitott szeme a világból?
Csíkokat rajzol a lecsurgó esővíz,
mintha vasrácsok mögül néznék ki.
A kígyótojás-jelen vékony hártyáján át kivehető,
milyen lesz a kifejlett hüllő-jövő.

 

Csillámló foltok

Karcsú szél voltunk,
a becéző sós víz
százszínű fodra
futott elénk.
Könnyű nyomokat
hagytunk mindenütt.
A pálmafák
lengő leveleken át zöldelltek.
Szabad tekintetünk elé
egy hosszan elnyúló
sziget sima hátú sziklái úsztak.
Bólogató bóják integettek
ránk.

Mikor a part felé fordultunk
fenyegető kép
fogadott minket:
hirtelen tetten értük
a fojtó víz-mélyből elénk terülő
hangtalan halált.
Csődületben,
tarka-ing, nadrág, szoknya
kavargott,
zajongó meztéllábas gyermekcsapat
kapkodta talpát a hevült homokon.
Fölöttünk makacsul rótta
köreit a szárnyas bolond.
Éles hangon vijjogott
a győzelmét ünneplő
komisz sirály.

A móló korlátjára támaszkodva
a parti őr
egyhangú nyugalomban pásztázta
a lármás embereket, mint aki tudja:
jó, rossz egyre jut.

Az áldozat a part piszkos homokján hevert.
A dél szúrós sugarai
rajta aludtak.
Napsütötte barna bőrére
homokszemek rajzoltak csillámló foltokat.
Feje a vállára hajlott,
szemei nyitva voltak,
égnek fordítva kisfiús arcát,
álmodozva bámult felfelé.

Caligula halála

A szűk, földalatti folyosó végén
egy imbolygó alak
közeleg felém.
Felismerem, Cassius az.
Mi a jelszó? – kérdez rám
ölni kész gyönyörrel.
Jupiter – ordítom rémülten lepelarcába.
Akkor halj meg a nevében – üvölti.
S pengéje széttárt karjaim közt tör
véremnek utat.1

A szomorú ívek árny-keretében,
mint madársereg, ha riad,
életem töredékei röppennek elém…
…Húgom, Drusilla ölel át marasztalón,
Tiberius szörny-kéjeitől
menekülve a tenger
jajkiáltásait hallgatom.
A zöld fényű tekinteteket,
legyőzve, császár lesz belőlem.
Dicső katonáim szélbe kiáltott
éljenzését fogadom.
Alattvalóim pénzesőm
áldását élvezve remélik
mindig adakozó leszek.
Tévednek, régi szelíd magamból
hamar kilépek.
Időm pereg, s Róma
velem romlik.
Lassan elhiszem vagyok,
mint Jupiter,
magam is halhatatlan.
Valójában félek
minden éber szempártól,
szabad erőtől.
A kétségbeesés pillája
mondatja ki velem:
ha nem tudtok szeretni,
hát gyűlöljetek!
Majd megmutatom nektek,
Csizmácska2 mi mindenre képes.
Zsarnoki kedvemben,
akár Incitatust3 is konzullá tehetem.
Féljetek Ti, névtelen vesztesek!
Ki hatalma teljén vaktában ölhet,
annak – suttogtam magamban
önáltató gőggel – rettegnie nem kell…

Fölszakított mellemen
érzem a virradat hűvös ujját.
A földre rogyok,
s lehull rólam őrületem fátyla.
Lám, mit tesz hunyó testem,
agyamból tiszta gondolatot küld.
Hiába ölsz meg.
A rossz mit ember tesz, túléli őt.4
Amit én elkövettem, tudd meg,
csak előkészület volt.
5
Fél perc is milyen sok,
még mindig beszélhetek.
– Meglátjátok a birodalmi borzalom,
mindig szebb jövőt ígérve,
az idők végezetéig ünnepel majd.
Egy torz vigyorra, még telik.

Élni fogok! Élni!
– suttogom
búcsú-mosollyal.

 

Terminus

Mellkasod összeszorul.6
Levegőt alig véve
magzati pózba görnyedsz.
Magányod mélye,
az aszfalt, az olaj
szaga kering köréd.
Hátadon fekszel. Könnyedet nyeled.
- Talán nem vesznek észre
- villan a remény fel benned,
de egy jeges hang
minden súlyt leold rólad
- Ott lapul! -
mutat vadászó üldöződ rád,
s gyűlöletének lehelete
eléri arcodat.
Húr pendül a sokaságból.
Akaratuk ránctalan kisimul.
Jól táplált karok ragadnak meg.
Élesre köszörült céljuk
szikrázik a fényben.
Vad röhögések közben
vonszolnak
a tér-aréna közepére.
Megadás feketén fut sebedből.
Állatsorba térdepeltetnek.
Megvetésük vértezi fel
cselekedetüket.
Kívülről nézed magadat,
egy abszurd tragédia
szereplőjét látod,
aki a végszóra vár.
Még hallod saját lélegzetedet,
érzed véred ízét a szádban.

Épen maradt szemeddel
még látod a téren
a határkövek istenének
7
torzulva is ragyogó
szobrát. Sziluettje mögül
izzón süt szemedbe
a Nap

 

Cseppek

A csengő
Békétlen árama üt rám
Mélyre hűlt
Lélegzettel megyek
Az előszobába

Jelen lesz megint
A múlt

Magas angol
Bajszos férfi
A villa tulajdonosa
Kalapját levéve áll
Az ajtóban
Keserűség és düh
Zeng szemében

Talpnyomokat keresve
Lesek körbe miközben
Bucsu szavakat cserélünk

Bőgve rohan előttem
Ami volt

Az ablakból nézem
Az önkényt szóró
Szürke hajnalt
A sótól nedves
Gyanútlan úttesten
Villog a ketté hasadt
Nap

Ott áll a teherautó
A kert rácsa előtt
Egy bőrkabátos férfi
Támaszkodik rá
Felém billenti fejét
Ütközetet vívnak
Sugaraink
Körbetekint
Látom fagyott szája körül
Lebegő leheletét

Nem tudja mi volt
A kezdet előtt és mi jön
A vég után

Fegyenc lámpaoszlopok
Tartják
Az élcsapat mögött
gyülekező fellegeket
A derengő fényben
Éberen figyelnek
A hideg kémények
Sose alszanak
Cseppeket sírnak
Az ereszek alatt
Megbújt jégcsapok
A csupasz falak
Hallgatnak

Induláskor
Régi idők dohát
Krákogja
A teherautó
A platón
Csomókba fojtott batyuk
Megadón tűrik sorsukat

Az imádkozó fák
Gyóntatón vizsgálják
A békét kérő eget

A bilincsbe vert utcát
Mintha semmi se
Történt volna
Elnyeli megint a csönd

Emlékezéssel lehet
Legyőzni ami
Megtörténhetett8

 

Résnyire

Részlet egy filmforgatókönyvből

Kitartó csengetésünk után
nyílik résnyire
a zárláncos bejárati ajtó.
Egy asszony les ki rajta.
Habkönnyű
keze megrezzen,
ahogy a haját füle mögé simítja.
Kérdőn néz ránk.
Mélyre rejtett ráncok
veszik körül
hangtalan száját.
Békén elmondjuk,
mit hoztunk és kitől lányának.

Mikor az ajtót tágabbra tárja,
kerül elénk a hajdani bíró
magas alakja.
Csontkeretes szemüvege
mögül tekintetét
egy pillanatra belénk vájja.
Mosolya nincs.
Botját úgy tartja, ha kell,
fegyverként is használhassa.
Homlokán ítéletek-mélyítette
árkok sorakoznak.

Ránk se nézve,
a feleségéhez fordulva
csattan rajtunk ostora:

nem fogadunk senkit!

Ekkor halljuk meg
lánya hangját:

engedjétek be őket!

Üvegpohár, ha törik,
szól így.

Az asszony könnyét nyelve,
a beteg ágya felé fordul,
s némán keresztet vet.

A lecsúszott paplant
a lány sovány karjaival
egészen az álláig felhúzza.
Kigyúlva fordul felénk,
de arcán mégis megjelenik
a nincs visszaút fájdalom.

Ó éden üdve, poklok kínja.”

Mellette a földön
könyvek tornyoznak,
s egy naptár függ
a feje fölött a falon.
Egy múlt heti lap
mondogatja rajta
tovább a magáét.
A partra vetett szoba
még lélegzik,
kihamvadó élete
uszonyait még mozgatja,
de a tárgyak vétlen halmaza,
minden itt maradt,
egymással feleselő
emlék-darab,
fojtogató illatot áraszt.

Ki mondja meg:
a holnap a tegnapért
kit és miért büntet?

A falon csupasz falióra
követi monoton
szolgálatban a jelent.
A fuldokló nap pengéje,
az omló függönyön
rést vágva,
az ítélő-idő arcára vetül,
és a mutató árnyék-karját
a betelt perchez igazítja.

 

Drón

Előre, hátra nyüzsög
sűrű iramával az utca.
Tornyok, terek írják
arcodra rajzukat.
Mintha valaki mutatná
mit kell nézned, a magasba
emeled tekintetedet.
Nem tudni melyik irányból,
valami fütyülve röppen feléd.
Akár egy nagy madár, olyan.
Tűnődve nézed hogyan csillog
a Nap fagyos fénye
furcsa testén.
A célszerű gépezet, jól látod,
víg tükröt nem tart a szép időnek.
Őt, szemben tollas testvérével,
bánat sose sorvasztja.
Páros öröm, fészek sem kell neki.
De ha szíve kihagy egy pillanatra,
– zuhanó sorsa – hasonlít majd
repülő társaira.
Milyen különös,
valahogy érzed a mulatás
órája ma elmarad.
A csőrtelen karcsú test
a kemény égen duzzad, süllyed,
aztán megáll egy helyben.
Ki irányítja az okos szerkezetet,
– rejtély marad.
S lehet jobb is így!
Sóhajt egyet,
vöröslő küklopsz szemét
körbeforgatja,
és lencséje lassan rád közelít.
Jól tudod, amit lát, most
továbbítja valahová valakiknek.
Szád élén megjelenik
egy feszes vonás.
Lehet, villan át agyadon,
éppen azt kutatja Te vagy-e
a kijelölt célszemély?
Arcodhoz verődve,
minden madárénekes
átmenet nélkül, mondhatni váratlanul,
ütemes kattogás gurul végig
az utcán. Hunyt képedben érzed,
ahogy a precízen irányított golyók,
átütik lágy testedet.
A fegyelmezett drón, fel se fogva
a dolgok állását,
erőlködés nélkül fordul meg,
és repül a nehéz légben tovább.
A város hangjaiba
egy csöpp fájdalom sincs,
csak a távoli harang halk szava
hoz vigaszt.

 

Mesterlövész

Végzem a munkámat - mondja
közönyös hangon.
Lesben állokteszi hozzá.
Nem faggatom tovább,
jobb, ha nem tudom mi teszi boldoggá.
Az eső nem járta kopár hegygerincen
három ember lépked, kezükben fegyver,
szemükben égő gyűlölet.
Tudják,
az igaz hithez járt út nem vezet.
Szikla, por hiába várja a tisztító esőt.
Kő morzsol követ.
Törpefa ínséges gyökerei kilátszanak
a fehér szikla repedésén.
Hallottam,
két napja nincs már vizük.

Szívük dobol, zeng, lüktető akaratuk
percenként százat
üt.
Testvéri seregeik, akár a vértestek
ereikben, még szabadon járják köreiket.
A távolság túlságosan nagy,
és ez könnyelművé teszi őket.
A lövész a lőállásban mellettem hasal.
Ujja a ravaszon, csupán
egy mozdulat
a célra szegezett akarat.
Érzelmek nélkül kell dolgoznom suttogja.
A siker titka a fizika törvényein nyugszik,
no meg a sok gyakorláson.
Figyelembe kell venni a célszemély
haladási sebességét,
a golyó várható útjának röptét,
meg azt is, hogy tengelyén
a Föld lassan tovább gördül.

Belenéz fegyvere távcsövébe.
A kettétépett látóhatárt pásztázza.
A középen haladó
kerül a célkeresztjébe.
Követi
a pontba fogott
minden lépését.
Mint a mozdulatlan gyík a levél alól,
mikor nyelvét
vetni készül a rovarra, les,
vár visszatartott lélegzettel.
Arcát vizsgálnám, de eltakarja
a szeme elé vett távcső.
Csak a cseppeket
látom vöröslő homlokán.
Minden lövését megelőzi
a vak parancs,
a
tompa értelem nem kérdez.
A
robbanó nyíl
könnyedén áthatol a testen,
nagy erővel bír.
A
rrenést kicsit lemaradva követi
a becsapódás látványa, a kép közeli:
megcsuklott lábbal,
szétvetett karokkal,
fekszik hanyattvágódva,
szépen, szabadon, mintha már
régtől égre fordította volna arcát.
A magasban ismeretlen madár
köröz a silány táj fölé, fájdalom
igyekszik kioltani a perzselő Napot.
Az áldozat társai,
a hegy fehér élén
fekvő kődarabok
forrósága mögött
keresnek
izzadtan fedezéket.
Nem mondanak imát,
szigorú a törvényük:
így jár, aki hibáz.
A pontos célzás után nincs több színlelés.
A roncsolt agysejtek
utolsó utasítása egy megfeszített szívverés.
Az alkonyat megsűrűsödött.
Ekkora távolságból a találat,
feltehetően rekordot döntött.
Még maradt egy kevés
víz a mesterlövész kulacsában.

Most kortyolja éppen.
Vajon mit mesél
majd erről a napról?
Eseménytelenül
telt el
megintmondja majd,
ha egyáltalán megkérdezik.

 

Múltszázadi híradó

A tegnap tenyere kinyílik,
s a résen át lehajtott fejjel
múltunk kavarog elő,
mikor a műholdak szeme
a célpontokat kereste,
és a haragtól sötét rakéták fejében
ott ketyegett a kilövésre várt fenyegető erő.

Vetítsük le újra a régi híradót!

A golyóálló üveg mögött
az elsuhanó házak
játékszereknek tűnnek, bolondul
szaladnak hátrafelé. A békedíjas
K9 mellett elegáns, fiatal nő ül.
Ismerős arc, filmsztár.
Mögöttük és előttük
testes férfiak terpeszkednek
a tágas limuzinban,
mikrofonok a szájak előtt,
fülhallgatók a fülekben.
Fehér lépcső két oldalán mosolyerdő.
Kapuszárnyak éhes
fogai között vendégsereg vonul.
Fényszuronyok törnek a tágas terembe,
porszemek hada menekül előlük.
Terített asztalokon zászlócskák.
Két hatalom himnusza közé szorul
a szőke szoprán hangja.
Visszhangos lélegzetek küzdenek egymással.
Idegen szavakat mixelnek a poharakba.
A tányérokon idézetekkel tűzdelt
véres sztékek hevernek.
Öntőformákba löttyintett
köszöntők tompítják
a szemben ülők közötti ellentéteket.
G10 kőarca meg se moccan.
Összepréselt szájjal figyel, mintha
a neve helyett használt
tagadó szócskát mondogatná magában.
Kaviár és vodka érintetlen
előtte az asztalon.
N11 ülve alacsonynak tűnik,
felsőteste
mintha egy gyereké lenne,
a feje alig van feljebb,
mint a tányérja.
Arany pecsétgyűrűjét forgatja az ujján
szórakozott mozdulattal.
Képzeletét tövises trükkökön jártatja éppen.
B12 széles mosollyal nézeget körbe, élvezi
a rászegeződő tekinteteket.
Bozontos szemöldökének erdeje
homlokát tovább szűkíti.
Testvéri száján csókok nyoma.

Az ég börtönbánattal komorult fölénk.
A gondolatok mélybe rejtve lapultak.
S hazánk a Föld dermedten várta
a másnapi történelmi aláírást.

1A drámai mozzanatot Kosztolányi Dezső: Caligula című novellájából vettem

2A császár valódi neve Caius Julius Caesar Augustus Germanicus volt. Ifjúkorát hadvezér atyja seregében töltötte. A katonák caligájához hasonló lábbelit kapott, és abban járkált a táborban, ezért kapta a Caligula vagyis Csizmácska becenevet

3Incitatus a császár lovának a neve

4W. Shakespeare: Julius Ceasar (Vörösmarty Mihály fordítása)

5Utalás Szabó Lőrinc Vezér című versének egy sorára

6Versem megírására L. Obertone Gerilla című regényének egyik jelenete késztetett.

7Terminus, a rómaiak hite szerint, minden határkőben lakozó istenség.

8 Jan Assmann szerint a múlt „ azáltal keletkezik, hogy az ember viszonyba lép vele”.

9 Henry Alfred Kissinger német születésű amerikai Nobel-békedíjas diplomata és politikus. Nemzetbiztonsági főtanácsadó, majd külügyminiszter a Nixon-kormányban,

10 Andrej Andrejevics Gromiko belorusz nemzetiségű szovjet közgazdász, diplomata és politikus, a hidegháborús időszak egyik emblematikus politikusa. 1957-től 1985-ig, 28 éven át a Szovjetunió külügyminisztere, majd 1985-től haláláig a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke volt.

11Richard Milhous Nixon 1969 és 1974 között az Amerikai Egyesült Államok elnöke Az ún. Watergate-botrány következtében 1974. augusztus 9-én lemondott.

12Leonyid Iljics Brezsnyev szovjet politikus. Nemzetisége, a személyi dokumentumai szerint, eredetileg ukrán volt, de az 1940-es évektől inkább oroszként szerepelt. 1964. október 14-étől haláláig, 1982-ig a SZKP főtitkáraként a Szovjetunió vezetője