Az erőt sugárzó
masina úgy tűnik
percenként újat tud alkotni,
a színrelépő
különbözik a megelőzőtől.
Mély hangon
bátran merül alá,
először lába,
aztán a törzse tűnik el,
majd keserű szája.
Újabb fülke:
világos szőke haj,
apró fogak sóhaja,
ringató vörös körmök.

S jön sorban a sok
sápadtan mosolygó agyvelő,
törtető élet-akarat¹
szakállas arcot
zavaros eszmék követik,
vad lihegés
tiszta vízért, levegőért.

Minden kinyílt pillanat
kezembe adja száraz kezét,
magába fogadja feketén,
ami már betelt.
Így lesz a lehetetlen,
bezárva a körbe, megint fehér.

Egy mosoly tűnik fel,
mely megválthat a kíntól valakit.
Egy szemüveg mögül,
a vésett rosszindulat villan elő.
Egy asszony színpadi hősnőként érkezik.
Szépségének jelei
már magánya mélyében keringenek.
Helyére a költő koszorúba font élete
ereszkedik, vonásai
a mindent eltörlő feledés alól
kérnek felmentést.

Tarka kendő adódik
ahhoz, ami már a múlté.
Zsinórok és huzalok kegyéből
érkeznek, kik szájtrágva
szitkozódnak:
egyforma senki mindegyik.

S az örökké járó lift kifogyhatatlan
suhanással folytatja útját.

Csendben nézzem, ahogy
az okos fülkék elém pörgetik őket,
mutava: minden látszólagos
a Göncöl csillagai alatt,
a nagy és gömbölyű szerkezet,
– folyvást ismétli önmagát.

Nincs vég, az élet is
az örökbe ékelődik.