Tétlen lebegtem
dalok ütemén,
a valószerűtlenség
öblén,
mikor puhán betakart
a mágikus monstrum.

A vénámba oltott
anyag hevével
megfestett friss ereimet,
a parancsra kelt,
halkan búgó
X-sugarak
fojtott dallamai
pásztázták.
A némán szárnyaló
szolga-szellemek,
a leskelődő síkok,
bűvölt
ködálmaimmal
 keveredve,
igyekeztek
kitapintani
 rejtélyeimet.
S a zenélő
csoda-tekintetek,
testem kristály-riadalmairól¹,
messzire villogva
térképeket
énekeltek rólam.
*
Most,
az álom-lehelet végszavát
lesve töprengek,
ha a szófogadó tekintet csak bajjal
együtt tudott áthatolni
könnyű kedvemen,
vajon a sugár
és a pillant közé
préselt, versekbe rót
életemből,
marad-e
valami rólam
az örök
pergamenen?

1. Stephane Mallarmé: Gyászbeszéd