Nyomtatás
Kategória: Verseim

Anyám emlékére

A rohamok kis szünetekkel
ismétlődtek,
mintha a köztes időben
a ziháló test
a megfoghatatlan elérésére
gyűjtötte volna az erőt,
egy kis habzó nyál
jelent meg kegyelmet kérő
néma ajkai között.

Rám nézett ugyan,
de nem látott,
szeme fegyverei eltűntek,
drága
fényöltözete
messze mögém,
nehéz útjának
mérföldköveire révedt.

Kedvessége maradt
a tükör mélyébe zárva.

Az idő furcsamód
csak vánszorgott.
Nem gondoltam,
a végső percig eljutni
ilyen nehéz dolog.
Száraz hullámokban
hánykolódott
arcbőre homokján a kín.
Szenvedés volt
szótlanul nézni
hullni készülő csillagait.

Kívántam legyen már vége!

A kórterem többi ágyán
volt, aki újságot olvasott,
volt, aki befőttet evett,
nem tűnt fel nekik,
szobatársuk éppen most
igyekszik a vég
finom fonalán az égbe.

Az ablak félig nyitott szárnyán
egy gyenge szellő futott
a kórterembe,
éppen csak
végigsimította arcát...

...és ekkor,
mintha a kétségbeesett
kívánságomat
egy ismeretlen hatalom
teljesítette volna,
tekintetének üvege
megváltozott.

Mikor árvaságomban
magamra maradva
kiléptem a kórház kapuján,
az úttest sötétjéből
áradt a részvétlenség.
Autók, házak, emberek.
Néztem mindazt,
amit Ő többé nem láthat.