Te vagy az Idegen,
aki váratlanul megjelensz.
Te vagy a halál ősanyja,
az álmatlan Magma.
Messziről is érezzük talpunk alatt,
mikor morogva egyik oldaladról,
a másikra fordulsz.

Sohase nyugszol meg,
örökké félelemben tartasz minket.
Perverz hatalmadat hol itt,
hol ott éled ki, hogy
arcukba nyomd nehéz-kezedet.
Nem ismerjük éhséged határát,
nem tudjuk
mivé kívánod alakítani
a Földet.

Közelről nézted,
a csillagok fásultságával,
kiket a markodban tartasz:
a foggal, körömmel
ablakot vájni igyekvőket,
a kiszáradt szájú
némán szenvedőket,
az elnyűtt testű aggokat,
a rémülettől vénné vált ifjakat.
Önelégülten figyelted
az ásott öröm
semmivé vált eltűnését,
mikor pörén kitakartad
mélyült mélyedet,
és megszülted
bömbölő óriásodat.

Nem volt
ki istennel tárgyaljon,
könyörületét kérje?

S maradt minden befejezetlen...

… és mégis

van akarás, a tiszta erő
felemelheti
az égből letaszított tornyot is,
a sötét uralom után
a kibontott hajú hajnal
kel birokra a romokkal,
s a tiszta szél elfújja
a port a összedőlt város
fölül.

Talán valaki él még
vasbeton üregébe zárva.
Egy hanyatt fekvő szoborarc,
és egy szürke porba temetett,
szabadba mutató kéz
tárul a mély erő
kínja fölé.

A kiszabadított szeme
felgyúlva tekint
az új romvilágba.

Él, él viszi a légből szőtt
csendbe hasított hangot
a rekedt kiáltás.
Kézről-kézre adják
az új kezdet csöpp életét.
Megszelídítve
a ragadozó akaratot,
meztelen válláról,
a távoli kegyesség
jó hírét vinni,
galamb száll fel...