A fekvőpadon hasra fordulva,
fehér függönyök rejtekében várom,
míg a nővér,
elektromosságtól illatozó keze,
vörös, kék és sárga
drótok dús szálaival a masinához kötöz.

Beszéd foszlányai jutnak át
lustán hozzám.

„Kölykeim, rám se néznek.”

Bizony, szállunk egyre lejjebb
az örök magány világába.

A kegyelmes inger pontos ütemben
dresszúrázza derekamat.
Járják táncukat rajtam,
megállás nélkül,
a futkosó hangyalábak.

A szavak hatnak, ha elhangzanak,
hallgatom felkavart sejtjeimmel.

„Nincs mit tenni tűrni kell.”

Az érzéki világ kiürítése a feladat-
- teszem hozzá magamban csendesen.

A felhámon át, éhes
elektromos szikrák peregnek,
láthatatlan fényei buzgón teszik fel
mélyreható kérdéseiket,
s ezerszer vágják rá villanyütésükkel
a zsibbasztó feleletet.

„Legalább a macskám visszajönne!”

Vajon milyen néven hívogatja?
- töprengek szíve szomorúságán.
Hiszen a nevét kifigyelni felette nehéz.¹

A legnagyobb ajándék, ami nincs.
A nap is színét, szárnyát lengeti rám
fájdalom nélkül.
Legyen ezentúl ilyen tunyaságom.
Várom hát türelemmel
a gyógycseppeken átszűrt
enyhült véget.
Hisz nincs menekvése,
ha mulandó,
a fájdalomnak se.