Ébredeznek
a meztelen vállú háztetők,
a csupasz mellű tűzfalak a nap
melegét várják.
A kémények a ferde fényben
a felhőket fejik.
S a csipkés ormok az éjt
maguk mögé űzik.

A kócos, szőke reggel nagyot
ásít, kitakarja a parkokat,
fázva söpri ki
a csapkodó farkú utcákat.
A város,
akár egy hisztérikus test,
tekeredik,
szemérem nélkül tárja ki kapuit,
és kifordult ablak-szemekkel les fel
a szennyes mennyre.

Csupa szürke, százéves
imádkozó ház térdepel
a terek körívén,
foltos idejük
őrzi hajdani lakóik
mindennapjait.

A sugárúton, hónuk alatt
mankóval botorkálnak a fák,
velük mozdulnak árnyékaik,
ropognak
ágaikon a köszvényes ujjak.
Lehorgasztott koronájuk
az utcaköveket szimatolja.
Paloták homlokát
himlő-nyomok pettyezik.
Kopott díszeikkel hitegetnek.
Foltos rolóit
zászlóként lobogtatja a szél.
Ezüst-gallér ereszeiből
bánatos hang szól.
Kirakatarcai fényes szemeiből
aranypor mállik,
a romlottság kínálja
portékáit.

Villamosok szikrázó hajjal
fényezik a síneket.
Egy cégtábla nevetgél,
fejjel lefelé hintázik.

A hirdetőoszlopok
a kirakatok előtt ácsorgó
embereket kerülgetik,
betű-sereg
hempereg ki belőlük,
s szalad szét
a keserves járdákon.
Éhes autófalkák
kerítik be a várost.
Tompa szemük nyíló bogarán át
duplán látnak.
A téglapartok falairól visszazeng
hajszolt lármájuk.
Irgalmas padon,
falevelek hűvösébe
bújtatott ismeretlen
test hever.
Talán jobb életet ró rá,
ha egyszer újraszüli,
a változó világ.
A bazilika tornyából
száműzött harangszó száll,
– az éggel vitázik.