úgy hulltak rám üresen napjaim.
Márványasztal mellett,
a kopottság rejtekén,
az arcokat lestem: múltuk mit hagyott
rajtuk, s a jövőtől mit remélnek.

A dologtalan lapok egymáshoz tapadnak.

A festő teret teremtve maga körül,
színpadias szenvedéllyel
fordult felém.
Sapkáját nem vette le.
Ritkás szakáll takarta arcát.
Zöld sál tekeredett nyaka köré.
Hóna alatt nagy mappát tartott,
talán abban cipelte életművét.

Meddig sebez a pergő,
az újat leróva?

Szeme a költőre,
mint testvér a testvérre,
vitte figyelmét.
Őt néztem én is.
Mindig egyedül ült, fedezék nélkül.
Arcán megadóan viselte ráncait.
Kávéscsészéje közelében
– nézőpont kérdése –
félig üres vagy félig telt vizespohár állt.
Mellette egy dosszié hevert,
díszként az volt ráírva:
VERSEIM.

A meddő percek csapatban telnek.

Zakója zsebéből
előkotorta szemüvegét,
letörölgette róla leheletét,
aztán a füle mögé helyezte
rugósan kunkorodó szárait.
Elővette töltőtollát,
és a távolságot távol tartva
magától nézett valahová.

Talán most múltjába merül
ütemet, vigaszt keresve.

Hosszan, levegőt sem véve
maradt így,
aztán lassú mozdulattal
visszatekerte a kupakot.

Hallgat, aki álmot nem áhít.

A festő szemében kettős fény csillogott,
mint akinek fejében fegyverek falják
mohón a perceket.

A csönd hatalma a némaság.

Váratlanul visszafordult,
és a költőre bicentve
kilépett a körútra.

Még láttam a fénnyel zsúfolt ablakon át,
ahogy felnéz merev élek közén
az épület tornyára.
Tudtam órája hiába tárja arcát feléje,
halott karjai régóta
ugyanazt az időt mutatják.

2023. január 14.