Sirályok viharai szálldosnak
a nyugtalan tenger fölé.
Kagylók fényes hátát
lökdösik a partra futó habok.
Régi emlékeimet
próbálom verssé tenni.
Stílusom összerágott
almacsutkái közt
levegőért kapkodnak
tojáshéj-szavaim,
kávézacc sorsára jutnak
verssoraim.
Ha sok a pápa a kritikában1,
és a költőt az intrika tartja
tűzfogában,
ujjai a feszült húrokon
sokáig tépázva futnak,
s a hóból gyúrt verssorok,
hamar elolvadnak.
Villamosok, autók tompa zaja
szűrődik könyvekkel zsúfolt
szobámba, az álmos ablakok
a szemközti bérházakból unottan
bámulnak rám.
Hess rosszkedv! El innen!
Ne szilajon, ne dühödten,
de kövessük
a francia költő tanácsát:
„Bármit locsognak, prédikálnak,
mi írjuk a jó műveket!”2
1.,Paul Verlaine: Ballada az úgynevezett dekadensek és szimbolisták védelmében (Szabó Magda fordítása)
2 U. a.
