Sirályok viharai szálldosnak
a nyugtalan tenger fölé.
Kagylók fényes hátát
lökdösik a partra futó habok.

Régi emlékeimet
próbálom verssé tenni.

Stílusom összerágott
almacsutkái közt
levegőért kapkodnak
tojáshéj-szavaim,
kávézacc sorsára jutnak
verssoraim.

Ha sok a pápa a kritikában1,
és a költőt az intrika tartja
tűzfogában,
ujjai a feszült húrokon
sokáig tépázva futnak,

s
versei, hóból gyúrt
kicsiny teste hamar elolvad.

Villamosok, autók tompa zaja
szűrődik könyvekkel zsúfolt
szobámba,
az álmos ablakok
a szemközti bérházakból unottan
bámulnak rá
m.

Hess rosszkedv! El innen!

Ne szilajon, ne dühödten,
de
kövessük
a francia költő tanácsát:

Bármit locsognak, prédikálnak,
mi írjuk a jó műveket!”
2

 

1.,Paul Verlaine: Ballada az úgynevezett dekadensek és szimbolisták védelmében (Szabó Magda fordítása)

2 U. a.