A felhők rajából magasra tört
a Hold,
mintha most szülte volna
az ég.
A látvány minden dolog
eredőjéből kap formát,
s lesz belőle nyugtató,
vagy feszült érzés.

Bennünk támad fel,
s figyel
az anyagtalan:
a szellemek ott szálldosnak
a vakmerő szelek
port gomolyoztató káoszában,
a kémények sötétjében,
a krematoriumok kihunyt életeiben,
a kutyák panaszos vonításában,
a növények zöldje adja a színét,
és megmarad a friss fű
örömbe öltözött pihenésében,
minden elfelejtetnek hitt illatban,
a levelek egyhangú suhogásában,
az akkordok összhangjában,
és ott lebeg vitorlázó sólymunk
szárnya hegyén...

várakozik a sakktáblák
bűvös négyzeteiben,
a villanydrótok zizzenése
küld jelet róla,
s benne van
elhadart kis hazugságainkban
száz kis árulásunkban,
egy csüggedt kézmozdulatunkban,

és életre kell minden lépésedben,
arcodon a fény változásában,
a valóra váló holnapokban,
mikor későre jár ő vezeti vágyaimat,
mert szabálytalanul dobogó
álomhatalma
az antianyagban adja ki
parancsait.

Míg élek megállás nélkül
ontja leveles képeit, s őrzi
síró, nevető vagyonát bennem...

Álmos-szürke napokon,
bezárva önkörömbe,
szomjasan várom
a rejtett intés villanását,
ami képes eloszlatni kétkedéseimet,
és választ tud adni gondolataim
vízalatti áramlatából
feltörő kérdéseimre:
szellemem hová tűnik,
és majd hallom-e
a távoli kórus zenéjét,
ha egyszer visszatérek,
hogy ne üres kézzel
jöjjek?