Még sötét van, a kinti világ,
fájó hazám, csendbe hulltan
várja a reggelt.
A derengő tárgyak, rezgő árnyak
még az álom peremén játszanak.
Gondolatfutamok akkordjai
képekbe ágyazva peregnek elém.
Egy fénycsík fut át a szobám egén,
sodort tárgyaim serege, kiolvasatlan
könyveim kihűlt papírhalmai
vonulnak elém, gerincük gyűrött,
hajuk őszül. Korholva
fordulnak el tőlem.
Nem vagyok egyedül,
közös takarónk alatt
mellettem fekszik,
kivel szent remegésben
hálok immár ötven éve.
Meglesem arcát,
cimpája megremeg, szája szisszen,
még az álom szárnyas ajtajának
túloldalán jár. Fészek-ágyunk,
ez a különös vacok,
életünk bódult felének tere,
szelíden ölel minket magához,
hogy nappalunk
fájó szavai ne törjenek
még ránk.