Váratlan vágja a tócsából
a híg sarát rád.
Köpködi szájából
ördögi magvait,
szeme bogarában
fenyőtüskék röppentyűi
pukkadoznak,
gúnyos mosoly
ül ki cukorfogaira.


Neme nincs, teste szégyene
lehet százféle.

A rossz-indulat tartja
a permanens boldogtalanság
kalodájában.
Északi lehelete
ránk terül, válaszunk
elakad fagyott szánkon.

Ártó savai kiválóját,
lezárt fiókok,
családi titkok őrz
ik.
Kisebbségi érzése termeli
másokra fújt mérgét.

A ravatal leple alatti
utolsó kívánságot is
megtagadja.
Az ezerfülű csönd
sem lesz gyóntatója.

S nem tudja mi lesz a jussa,
ha a cérna elszakad,
és egy súlyos tekintet
söpör
át rajta...1

1. Mikor mindenki a másik zsigereiben vájkál, szenvedélyes szeretettel vagy eszelős gyülölettel, Te legyél udvarias. (Márai Sándor)