… küzdelmet áhít,
harcot keres szívem szüntelen.¹

A cédrus fejét
a mennyre szegezi. 
Világosságra
áhítozik,
hogy a síkon
terülhessen el
képzelete.
A szent oltár dísze
a Hold, szövi a sötétséget.

Forró karddal jön,
fölsebzi a meglepetés
a nappalt.
Az éber dél
a fényt vigyázza.
Nincs kezdet,
a messzeség felett
friss idegenség
terpeszkedik
a homok fútta éjben,
ahogy befejezés sincs,
a tegnapok madara
ma repked
ezer tollruhában.
Az indás hajnal derűje
látszólagos,
ahogy az alkonyi értelem
sem a borús vég.
Életed vállán
csüng az ég alja.
Hanyatt dől a csönd
a véletlen mutatóin.

Tudnom kell
miként tükröződik
a világüveg,
s hol állszTe,
és benne hol én.
Mosolyod forrását
csókolja
a hosszú hajú szél!

Mondj el mindent,
amit látsz!

Törzsednek döntve
hátamat, hallgatom
szívem ütéseit.
A Nap halad,
árnyékod mégsem
változik.²
Jó szándékod
áramoljon
kérged alól belém.
Széttört emlékezetem
ágai nyíljanak
újra elém!
Táruló karod öleljen át!
Örömöm legyen
keringő sziget
a végtelenben!