Csalás az egész.
Ez az öröknek hitt működés
nem követi eszed parancsait.
Nyelvet ölt, kiröhög.
Saját törvényeit követi.
Vagy kitudja kiét?

Néztél már magadba,
tested sötét alagútjaiba?
Tüdőd virágait,
ereid végtelen köreit
láttad már?
Követted a szennyek útjait?¹
Bepaliztak. Hiába szólít a divat.
Teremtődhettél volna más,
égi elnyomásból,
de születtél
folyékony parázsból,
a sűrű semmiből,
egy sötét messzi lyukból,
amilyen az éjbe bénult világ volt,
míg az életnek nevezett
formációk nem hoztak
valami mást a közös igába.
Mondom: becsaptak!
Hitted, ha tanulsz tudni
fogod ki vagy,
és uralni, ami
benned végbe megy.
Hát nem. Szenvedsz.
Az idegen anyag kiált
vezényszavakat feléd,
és a szellem,
kinek nagyságát
oly sokáig dicsőítetted,
nem egyéb, mint ostoba,
hiú szolga,
a matéria hajlongó rabszolgája.
Átvertek. Maradsz emléktelen.
A sötét gömb-hályogon
át nem juthatsz.
Fonnyad folyton fehér arcod.
Nem marad utánad semmi.
Nincs árnyéka az árnyéknak.
Márvány húsodban lüktet
a megfejhetetlen
foszló, sokszorozódó
érzések szövevénye,
vihar látomásod égő hamuja,
tajték hab-virágzása.
Mindenen, ami dobog
szédülten és kimerülten,
kezdetektől ott fityeg
a mulandóság
ítéletének viaszpecsétje.
Rászedtek. Zálogba tettek.
Miközben korszakod múlik,
a nagy Idő
nem vesz rólad tudomást.
Ahogy tested se tudja
mérni a mérhetetlent,
maradsz álom,
vagy sejtelem
a megállt forgásban.
Beugrattak. Nincs kibúvó.
A vegytan diktál
minden percednek,
nem vagy szabad,
zsarnok tested
az abszolút uralkodód.
Míg élsz, ami volt,
és ami lesz irányít,
a némán villogó jelek.
A kozmosz valamennyi
holt részecskéjét
magadban cipeled.
Vigasztaljon:
belül és kívül
egy vagy,
– maga a mindenség.