Az életkút mélyén,
a szükségszerűség
aranyüst-terében,
lüktetni kezdett
a teremtő mozdulat,
és a bolygó-kéreg

loccsában,
egymást falva
gomolygott évmilliókig
az elpusztíthatatlan,

dinok.jpg

aztán a türelmetlen élet
búvár-tajtéka
partra vetődött,
óhaja változott,
visszhang-jelei
karmokat, szárnyakat
növesztettek,
– a gyűrt, tág-mélyű,
lomha fény-türelem,
pulzáló sokféleség,
izom-álom-ütései
addig becézgették,
és adták tovább
törtető utódaiknak
az esszenciát,
míg a sodort
őrélét
el nem ért
Isten képmásáig,
a beszélő bábig,

kit minden éretlen
eszme besoroz,

melytől elzsibbad az ész1,
kit a jövő ál
landóan
cinkosává tesz,
lázít,
ki mindig úgy érzi

kevés lesz
érte a
hátralevő,
– s ráadásnak
ott van még
dobogó átka,
hogy
bajlényként
pislogó szeme elé
kell
fogadnia,
bús-szomorú
ennensége2
visszavonhatatlan
végességének
képét.

1Babits Mihály: Szíttál-e lassú mérgeket.
2Egy elfelejtett nyelvújítási szó az egoizmus kifejezés helyettesítésére.