A tanya ismerős,
mégis arctalan,
a
bokrok tespedőn
szőnek körül,
a régi hangulatnak
nyoma se maradt.
A magasra nőtt fák
egymáshoz bújnak.

A toporgó felhő
tovább úszik, s kitárja
fölém az eget,
és az éles fény váratlanul
előhívja a borókás illatú
emlékképeket.

A szél gyengéden megsimít.
A nap tűi vadvirágokat öltögetnek.
Szabad madárnép vijjogva
töri szét a csendet.

Az örömbe öltözött táj
s
zelíd szavakkal becézget,
a gyors idő megállni látszik.
Feltölt egészen
a
tétlen messzeség.
A mosolyok csordultig telítődnek.
Titkolnunk semmit se kell.
Nevetésünk sem fárad,
s alvás helyett,

az éjszaka szügyében
csodálunk
csillagokat.

De a kék váratlanul
szürkébe vált megint.
A csenevész bokrok
az udvar közepén
egymást keresik.

Talán félnek?

Közelebb lépek a házhoz.
A vályogtéglák réseibe
kókadó zöldek nyúlnak.

Vajon mi végre?

A nádfedő ifjúsága
besüppedt,
a nyirkos csend
benne feketedik.
Az ablak mögött
összedermedt homály,
keresztbe font gondok,
pókháló-sorsok ülnek,
tört tükör
ferdém rám néz:
benne egy elfelejtett arc.
A villanásnyi emlék-szálon
rekett harang szól,
lefogja szemem a múlt.