A tanya ismerős,
mégis arctalan,
a bokrok tespedőn
szőnek körül,
a régi hangulatnak
nyoma se maradt.
A magasra nőtt fák
egymáshoz bújnak.
A toporgó felhő
tovább úszik, s kitárja
fölém az eget,
és az éles fény váratlanul
előhívja a borókás illatú
emlékképeket.
A szél gyengéden megsimít.
A nap tűi vadvirágokat öltögetnek.
Szabad madárnép vijjogva
töri szét a csendet.
Az örömbe öltözött táj
szelíd szavakkal becézget,
a gyors idő megállni látszik.
Feltölt egészen
a tétlen messzeség.
A mosolyok csordultig telítődnek.
Titkolnunk semmit se kell.
Nevetésünk sem fárad,
s alvás helyett,
az éjszaka szügyében
csodálunk csillagokat.
De a kék váratlanul
szürkébe vált megint.
A csenevész bokrok
az udvar közepén
egymást keresik.
Talán félnek?
Közelebb lépek a házhoz.
A vályogtéglák réseibe
kókadó zöldek nyúlnak.
Vajon mi végre?
A nádfedő ifjúsága
besüppedt,
a nyirkos csend
benne feketedik.
Az ablak mögött
összedermedt homály,
keresztbe font gondok,
pókháló-sorsok ülnek,
tört tükör
ferdém rám néz:
benne egy elfelejtett arc.
A villanásnyi emlék-szálon
rekett harang szól,
lefogja szemem a múlt.