Akiket egy másik égtáj szült
erre a világra,
akiknek a bőrét sötét színűre
festette százezer éve a Nap,
akik feje fölött a béke galambja
tegnap vérző lábbal húzott el,
akiket egyfolytában morc kedv,
keserű szájíz gyötört,
és a harag, az irigység
bozótjában bujkálva éltek eddig,

nem válogathattak,
üresen kongó fájdalmuk terét
megtöltötték abból is,
ami fölött már jó ideje döngtek
a mocskos legyek;
ők azok, akik egy macskakőben
még soha nem botlottak meg,
most végeláthatatlan füzérben
jönnek az évszázadok mélyéből,
nem létező városokból, nem létező
országokon át, kábult fejjel gyalogolnak
a Hamis Ígéretek Földje felé,
a színessé álmodott jobb világba,
ahol krokodilfogú kerítések nőnek eléjük,
nem tudják, oda igyekeznek,
ahová szülőhelyük köldökzsinórja nem érhet el,
ahol senki sem lesz, aki érti majd igéiket,
ahol foszforeszkáló szokásaikat nem
tiszteli senki,
és ha a meszelt arcú
európaiak megérzik rajtuk nyomoruk dühödt szagát,
sietve leeresztik redőnyeiket;
ó, szegény vándorok,
ti még nem tudjátok ahová
igyekeztek, ott
azokat kell buzgó alázattal
szolgálnotok,
akik jól tudják loccsant beleken át
hogyan puhul az erjesztett akarat,
nem tudjátok,
oda tartotok, ahol az emberek agyát
az új vallás oldószerei
már sterillé mosták,
ahol az anyák méhéből a jövő magzatjait
régen kikaparták,
ahol az üres fejű,
két-lábon járó diplomás jószágok
jó ideje haszontalanul
hevernek a csend óljaiban;
ó, miért nem tudtatok ott maradni,
itt, az öreg kontinensen
az Idő hamarosan nagyot zökken,
s tűzokádó kerekeit többé
nem lehet majd megállítani…

2015 

( A Vándor versem első változata)