Ravatalágyadon bogárként,
hátadon fekve töprengsz:
fájdalom nélkül lenne jó.

Szemedet még zárva tartva
unatkozol:
hová tűntek a viharzó lázak,
a mezítlábas akarások?

Múltad és jövőd
sűrűsödne képzelt tetted
egyirányú jelenébe,
de nincs erőd,
ami cselekvéssé késztetne.

Talán valakivel együtt
könnyebb volna
gyenge fényű csillaggá lenni,
bárkivel, kinek megvallottam
hitetlenségemet,
s mindegy hazug vagy tiszta,
kemény vagy gyöngéd,
hiszen nincs hozzá semmi közöm.

Ablakod vet rád egy szilánkot,
vibrál homlokodon.
De mi a garancia,
hogy rám is zúdul majd az áradat,
ha a túlsó félről felém már
integetnek múltam alakjai?
Miért bízzak benne,
vagy ő bennem?
Miért lenne jó magamba inni
vonásait egy idegennek,
mikor éppen a zápor-perc röptet,
nevét se tudva annak,
kinek szeméből a fény,
porba hullva,
éppen most alszik ki?

Tragikus árny-lépés
nehezedik a bogárra,
de ha kínját vonszolja magával
sem fél a haláltól,
– ahogy nézem, Te sem,
csupán a meghalástól.¹

A módszer sem közömbös,
képzelgetsz tovább
homályod szögletében:
szétvetném két karom,
hasítva a semmit,
tanulnám gondtalan átélni,
azt a rövid percet, ami hátravan.

Valójában félész, mert tudod
zuhanásodkor
pót-ernyőd kötelékei
után sem nyúlna már senki.

Hol az éjnek íve hajlik rám
pucéran,
az emlékképek sem jönnek
többé fel?

Most, mikor éber
takaród összedúlva
a földre hull, megértelek:
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja,²
cigány-bánatát
a párnájában hagyva,
nincs kedve azon töprengeni,
mi jöhet mikor utolsó
aranyát freccsenti szét a Nap,
vagy mi lehet az élni akarás
mélyre rejtett ösztönzője.

Inkább felkelsz megint,
mint tegnap, tegnapelőtt,
és megfogadod: ma vidám leszek,
élek tovább boldogan,
– ebben a siralomvölgyben³…

...de látom rajtad, ahogy öltözöl:
inged ki-be gombolásának
napi terhétől egyszer valahogy
mégis meg szeretnél szabadulni…

2022. február 5.