Szeretted volna átélni

a győzelem örömét,
amit a halál nem zavar meg?
A dicsőséget a térdeplő vereség helyett?

Az I. világháború lezárulása, 99 évvel ezelőtt [43.] - Jegyzettár

Hitted, mikor indultál a háborúba,
ha elveszed valaki életét, a tiéd megmaradhat,
és szüretre otthon leszel ismét?
Vélted, valami jó vár a túlsó parton,
és a virágok neked nyílnak majd?

De megfagyott kiáltásod a nyelveden maradt.

Felnőttél egy hét alatt és hős lettél,
Isten hiába született meg benned.
Feltűzött szuronyok szigorú rendben
villogtak.
A domboldal tele lett vacak fejfákkal.
A friss hantok alól tompán szóltak
az utolsó üzenetek.
A neked címzett levelet
megkapta más, kinek keresztneve
ugyan az volt, mint a tied.
S a Te nevedet,
mint padon felejtett
imakönyvből a kiszáradt virágszálat,
elfújta a szél.

Rombolás és teremtés
ugyanabban a kinyújtott kézben lapul.

Mikor az ájult mezők fölött,
nehéz felhőket hajtott feléd a híg homály,
nem tudtad, mitől csuklasz, hörögsz,
miért kúsznak nyálkás csigák a torkodban lefelé.
Szétáradt a sárga méregfelhő,
s mozdulatlanná tette a testeket.
S ha megmaradtál,
(mert azért volt, aki megmaradt),
örökké érzeted rothadt szádban
a halálos utóízt – s nem akartál többé
mustárt enni.

Lépésedben,
nappalodban, éjszakádban,
minden
megszokott mozdulatodban
ott maradt az iszonyat,
a vezényszavak görcseit
torkodban őrizted.

Vérzett a Nap, azt is kilőtték!

Egyetlen jó maradt neked
az ujjaid közt tartott cigaretta,
a mélyre szívott füst maró zamata.

Láttad a partokat ahogy elfolytak melletted.
Lebegve még egy darabig úsztál
a folyó szennyes rohanásában,
aztán elmerültél, mint egy ázott fadarab.

Miközben a történelem bőszült bikája
föl-alá rohangált,
és az
ágyuk férfiszervei egymásra meredtek,
a fegyvergyárban dolgozó nőd
dauerolt fürtjeit a szomjas vegyszerek
kanári színűvé festették.

Mesélték neked a szenegáli lövészek,
kik, mikor először láttak repülőgépet,
azt gondolták, idomított madarat látnak.
Messzire hajigált döglött lóhúscafatokkal
próbálták elcsalogatni
állásaik közeléből a propelleres dögevőt.

A pusztulás keringett a sárga szárazság
fölött, a dupla szárnyú keselyű,
húsra, emberhúsra vágyott.

Málló térbe süppedt az idő.
A fák mint kémek ágaskodtak.

A tetvek segítettek, ha lesben álltál.
Az éjszaka csendjében meghallottad,
amikor utálkozva vakarta magát
piszkos körmeivel az ellenség.
Így tudtad meg, hová küldheted
aknacsillagjaid.

A futóárokban, magadat temetve a földbe,
egymásba ért nyers húsod a többiekével,
mégis dideregtél,
a sáros cseppek megállás nélkül
hulltak gyenge nyakadba.

Guruló acélkocsikból
gépfegyver zengett éveken át dalt neked.

Holtak lőtték a holtakat.

Koponyád kettévált,
s mint szétnyílt kagylószárnyakból
az állat puha teste, kivilágolt
roncsolt agyvelőd.
Riadt madarak repülés közben
lenéztek, s látták az erőszak
villanó percében az ész
hogyan tűnik el örökre.

Az alkony terítette rád véres ingét.

Az utolsó sikolyok után,
az emlékek
összeomlását követően,
csak a testek maradnak vissza.
Kiszámolták, a tetemeket
az utak mentén
egymás mögé fektetve,
az elesett katonák sora
681 km franciából, 1574 km angolból,
és 3010 kilométer németből állhatott volna.

Eltudod ezt képzelni?

S hová lettek a tornyok, a kecses hidak,
a cifra házak, az országokat
összekötő sínek fényes karjai?

Hallgatnod kell
a forgó körök szédületében
az elveszett évek távolodó lépteit,
a füledben zengő
meg sem született gyermekek
sírásait.
Nem csengett
magasabb hangon soha ének.