Az idő. mint fák
leveleire,
megállás nélkül,
rakja ránk öregítő foltjait.
A nagyszájú igazságtevő
mélyíti arcunkat, rajzolja
homlokunkra ráncait.

Húsunk lomhán hízik,
hajunk ritkul.
Zaj csattog fülünkben,
mérges lélegzetünk
présünkben akad el.
Füst marta képzeletünket
borzongás fojtogatja,
gondolataink
mind egy ütemre járnak.
Friss erőt
nem ad a
tiszta ég csendje sem.
Még élünk,
de hantolt emlékeink már
oszladoznak,
s tudjuk halott barátunk
vendégei leszünk hamarosan.
Sovány vigaszunk:
lehet utolsót pendül a dupla-húr,
és a holnap pilla-zárát
többé senki se nyithatja ki,
a bomló elemek
vonnak felhő-homályt
tar világunk vég-alkonyára,
az Istenek összepréselődve
velünk együtt olvadnak
a hasadó anyagba,
és nem lesz
ki suttogva kiolvassa,
bolond Földünk végfilmjén,
a vakító ívek nagybetűs
feliratát: VÉGE.


2022. 06. 16.