"Egy barázdát én is vontam."
Arany János: Honnan és hová

Szeretnék butaságom
labirintusából végleg kikerülni,
és a fényre ébredve,
az ész nyers fuvallatán
madár gyanánt repülni,
szófogadó gyermekből
alázatos felnőtté válni,
letérdelve befogadni
a
vágyba szálló verseket,
az emberi hangra írt betűket,
a rímelő
hanyag szavakat.1
Az áradó zenét!

Azt mondják
lehetek olyan okos, mint Te,
csak engednem kell, hogy
száz szennyes órámat eltörölve,
álom-életem után
örömmel várjam a fejdíszt,
a villanyütés csókjait.
De nehéz elfogadni,
hogy ezentúl én ne én legyek.

Van aki akar, van aki enged.

Hittem
anyag és szellem
sziámi ikerként foglyai egymásnak,
és az értelem szablyaéle
európai cifra világunkban is
megmarad.
Kívántam a részegítő érzést,
mikor gondolataim
a féltekék ránc-hajlatain,
az igazság-mámorában szabadon futhatnak,
de halántékom
duzzadt vér-erei hasztalan erőlködtek,
a józan ész utáni éhségemet
nem enyhithették versekbe szőtt emlékeim.

Földrészünk nem középpont többé,
fénye sincs már,
ahogy Glóbuszunknak is csak
a robotos mozgása marad örök,
értelmünk sötétbe zárva
kört körre hiába ró,
boldogtalan-sorvad.
Tolong zsarnokok mezéből2 az ostobaság.
Sok jelmeze van.
Az ész, akár a szépség, ma futó veszélyforrás.
Butáknak és csúnyáknak áll a színes zászló.

Amit leírok hiába magyarázom.

Ha a szellem-alkonyán
a gyűlölet akkordjaival szól
a fáradt éji ének és csaholva kerget,
ökleit rázva jön ellened,
arcát barom-álca takarja,
te köszönj rá udvariasan.
Kalapod emeld meg!
Mást úgyse tehetsz.3

Nem így képzeltem a Néma Istenséget.

*

Meglátogattam Algernont4,
az egyik sarokban ült és tompa,
ámult szemét vetette rám.
Talán megismert.
Kivettem a ketrecből és megsimogattam
szelíd szépségét.

Reméltem jósága még feléled.

A rést nem keresi már senki.

A jelenidő ronggyá rágcsálta
tekervényeimet.
A szikla, a vas az megmarad.
Az ember, eszével együtt,
csupán pusztulásra
ítélt anyag.

Butaságom bennem
most újra idill
ien zengedez.
Talán jobb is így élni, ész nélkül,
ebben a folyvást fokozódó,
vonító,
brutállatos világban.
A vég nélkül táguló tér nem az okság,
hanem a valószínűség törvényeit követi.

Vajon mosolyra lesz-e még kedvem? 5

Nem bolyongok tovább
titkokat kutatva,
élem hát tovább a te életedet
fehér egér
testvérem, és s
írodra,
a kert meghitt ölén,
amíg még élek,
minden nap viszek virágot.

Uram! Adj majd jó halált nekem is!

 2022.05.14.

1Paul Verlaine: Költészettan
2Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban
3Márai Sándor: Füves könyv – Gyógyító gondolatok
4Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
5T.S. Eliot: Egy hölgy arcképe verse után szabadon.