Nyomtatás
Kategória: Verseim
Hozzád beszélek,
ha
lkan, magamban,

hajad repdeső
szálait magam elé idézve,
szakadatlan,
míg a csönd egészen be nem sző...

Nézem fényalakod játékát,
édes éneked dalába burkolom magam,
hívlak mozdulatlan,
és látva halandó arcodat,
válaszodat meg se várva
kiáltok hangosan:
hát visszajöttél?
Ölelj szorosan!

Hiszen ez magában beszél?
– néznek tipródva rám.
Szánalommal.

Mit bánom én,
ha bolondnak hisznek,
ha élhetsz,
velem összeforrva!

Várom, hogy
a hátam mögé érj,
és érezzem leheleted szélvetését.
Hagyom, hogy ujjaidat borzolón
hajamba túrd.

Fülembe súgott szavaidat hallgatom,
és nevetek, mint régen…

Fölszippant az izmos szél.

Nem menj el!

Ha éreznélek én-körömben
megint mindenben,
nem szégyellném:
sírva fakadnék örömömben,
megfognám lágyan
fáradt kezedet,
és többé el nem ereszteném.