Te fekete fellegek
érc-sisakú istene,
tudjuk mennyire
vártad
a pusztulás pallósával
kezedben,

zabláit rágó
tüzes lovaiddal,
hogy féktelen haragod
végre elhozza
perzselő napodat,
szél-öbölben,
hegyre hágva,
elboruló éjbe hullva,
mikor harci szekeredre
pattanva,
a csillagok tányérját
karcoló Olimposzról,
a seregek sűrűjébe
száguldva,
– halhatatlanból
gyilkoló emberré válva –
dühöd világtalan
ömlése végre
szabadon zúdulhat
a katonák
sápadt érem-arcaira.
S félünk, félünk nagyon,
mindannyian
a megtört boltív alatt,
hogy akaratod
kantárát elengedve,
most már
megállás nélkül ölni fogsz...
...míg a kihűlt csönd
forgó tölcsére
földi világunkból
magával nem ragad
mindent.