Nagybátyám hagyatékából került hozzám.

Két évszám díszeleg rajta
és közöttük a kötőjel,
- míg ölni tanultak, teltek az évek -
babérlevelek koszorúja
óvja az intervallumot, mikor
- mintha éltél volna -
múltak a történelmi napok:

1914-1918.

Sata blogja (történelem): Magyarország a világháborúban

Vajon mit kellett kiállnod,
ott, a lövészárokban,
életedet már megunva,
a haláltól mégis félve,
hogy kiérdemeljed?

Mintha a háború egy vidám,
jó nevű internátusban
eltöltött idő lett volna csak,
s a kitüntetést az eminens tanulóknak
adnák át egy banketten,
ahol tollakkal díszített, kalapos dámák
forgolódnak a dús terítékű asztal körül,

...de a háborúról senki se beszél,
mintha semmi közük se lenne azokhoz,
kik szögesdrótokba akadva csüngtek
leszaggatott karral,
ott, ahol a lövedékek fénye
nem tűzijáték volt az égen,
vagy azokhoz,
akik futóárkokba zuhantak, átlőtt fejjel,
és nem a vurstliban próbálgatott céllövések miatt.

Ki akar tudni
a mérges gázoktól fejüket mellükre ejtő,
némaságba merevedett bakákról,
kiknek talán jobb lett volna
meg sem születni erre a világra,
azokról, kik haslövésük kínkeresztjén
a felhőt karmolászták,
hogy minél hamarabb
szálljanak a lyukon át a fájdalomból kibújva
a magasba,
a nyitva maradt,
végtelenre rácsodálkozó szemekről,
melyek mintha azt kérdezték volna,
miért ilyen világot teremtettél, Istenem?

Amikor a katona testébe csattant a golyó
a békés otthon vigasza is halálba hullt,
angyali gyermekei hiába lesték
az ajtót, apjuk nem lépte át többé
a jóság küszöbét,
amikor szemüregén át kifolyt
a csarnokvíz,
kedvesének képe sem fénylett tovább
az ideghártya ledörzsölt lepkeszárnyain,
s végleg elszakadt
roncsolt agya szürke szövetében
képzeletének varázsfonala is...

Mi kell még,
hogy ne legyen többé,
ünnep a háború,
ne keljen
parancsszóra élni, halni,
bőgve könyörögni,
„csak én megmaradjak”?

De ha megmaradsz sem
szabadulhatsz
az égett test bűzének emlékétől,
a sáros vér szagától,
nem felejtheted
a csontodig hatolt tüskés félelemet,
mikor a sok gyilkológép ólmot ontott,
és tanulnod kellett felnőttként
milyen az, ha valaki sír,
vakító fénye támadt a halálnak,
szikrázó lövedék villanása
mutatta, mikor az élet kilépet
bajtársad fiatal testéből,
s téged, a halál ott felejtett
semmire se jónak, mellette.

Amikor a jajkiáltásodat
a fegyverek robaja nyomja el,
Te kit hívnál az utolsó pillanatban?

Megfordítom a kitüntetés lapját
és nézem
a szégyenében oldalra fordult fejű,
kiterjesztett szárnyú sast,
s alatta olvasom a feliratot:

FÜR ÖSTERREICH.

Ezt adták neked, a hősként harcoló
magyarnak, és küldtek újra előre,
s vitted tovább a tépett zászlót?

Utóirat

Hiába őrizted
zubbonyodba varrva
arany plecsnidet,
mire visszajöttél
a hadifogságból,
Te szegény ember,
megmutatnod
nem volt kinek,
nem volt
házad, családod,
csak pislogott
benned a Nap,
nem volt ki
visszaadja
„múltak acél hiteit”,
neked
országod se volt már,
új határok közt szenvedve,
a vigaszt magadból kellett
kinyerned.