az ismeretlen taszító erő
egymás után küldte
a konyha kövezetére
a kecses, fénylő testeket,

a gravitáció megállni látszott,
összekeveredve a tárgyakkal,
együtt lebegtem velük
az elnyújtott tér-időben, súlytalan;
a bölccsé öregedett edények,
ahogy összetörtek,
különböző hangokat adtak,
egymást zúzva is kihallottam közülük
a porcelán fájdalmas sírását,
a kézzel festett cserépedények
rekedt kiáltását,
és az üvegpoharak búcsúzó éles hangját;
velük együtt halt meg sok emlék,
meghitt mozdulat, nem követik többé
köszöntő szavak a csengő poharakat,
tört ünnepeim mély ízeiben ezentúl
nem tündökölhetnek, fényüket vesztve
szeretett tárgyaim
szilánkos éjeimbe bámulnak,
mint elült napjaimban
elfelejtett kedveseim,
összetört
üvegtermetük
némán nyugszik,
ahogy apránként eltűnik
verseinkből forma, szín, igaz szó,
s világunkból a hajnal kékje,
kifogy a zendülő zöld,
minden vad vágy,
és nemes párlat...