Ha Prométheusz,
barlangi elődöm
pártját nem fogja,
és Téged, a mély űrből,
a csillagok tűzéből,
mint nemes zsákmányát,
neki le nem hozza,
maradtál volna minden
földi halandónak örökre idegen,
távoli, higgadt hatalom1,
az istenek kiváltsága,
és állati ősöm, a homo erectus,
sem szelídíthetett volna
kezes jószággá.
Hiányodban a
tintaszínű éjszaka foszlányaiban
botorkálva,
az eleven halál leheletét
érezném folyton arcomon.
Te vagy a piruló hajnal,
táplálója virrasztó ihletemnek.
Lobbanj fel hát bennem
minden alkotó órában,
lopd belém, ravasz kacsintással,
fű, fa, ég szépségét,
s mindazt, amit irigy ajkak
elhallgattak előlem,
a legfőbb jót, a Bölcsességet.
Vér-könnyeken át kérlek
hiányoddal soha ne büntess!
Te vagy az ifjúság királya2
születő vágyaim izzítója,
s maradok hű szolgád,
mélyen fejet hajtok előtted,
várom parancsaidat,
uralkodj felettem.
Szelíd kezed, ha megérint
fáj nagyon,
de hagyom, hadd fájjon3,
hiszen hevítő erőd nélkül
időm jeltelen múlna.
Didergő testem,
félelmes igézeteddel
titkosan összeforrva,
nevetve, sírva várja
a percet, ami újraszül.
Te vagy, jól tudom,
a próbára tevő vörös lélek is,
de költő vagyok,
hát nem félthetek
a pokoltüzétől sem4.
Most még élek
s várom türelmesen az új napot,
nyurga füstödben,
lágy karodban az utolsó villámot,
mikor lángutadon át messze jutva
színedben feloldódhatok.
Mert Te vagy
a hamvaiból feltámadó
fúlt fény,
az önmagát pusztító
őstűz-akarat,
kozmikus láz,
magma erjedés,
fényraj,
tisztító lángvihar,
parázs-kút,
zokogó szikrafelhő,
az örökkévaló
Idő hírnöke.
1 Utalás Percy Bysshe Shelley A megszabadított Prométheus című versére
2 Nagy László: Tűz
3 Juhász Gyula: Szerelem
4 Kálnoky László: Ars poetica című versére utalva