Nyomtatás
Kategória: Verseim

A híg eget bejárva
sem találunk
máshol erre az eleven anyagra,
az engedetlen erőre,
a vihar nehéz lélegzetére,
melyet nyugtalan szárnyak
küldnek sokfelé,
és idegen kiáltások szállnak vele
a világban,

Már sehol sem veszélyes a levegő | pecsma.hu


a kezes jószágra,
mely magában dohog, dünnyög,
vagy vigasztalón simogat.
Sötétben, világosban ugyan olyan,
de lehűtve cseppfolyós lesz,
és világoskék,
fáj, lüktet, ellenáll,
veled sír,
veled jajgat,
a betegnek légszomj,
a haldokló hörgése,
sírás és búcsúzás,
az első, édes, nyers hatás,
ami ér, ha megjöttél,
s mikor elmész
az utolsó leheleted
belőle ered.

A nehéz hűség tartja
vinnyogva, nyerítve
a közelünkben,
a Föld vonzása fogja fülön,
fon köré
eltéphetetlen szálat,
s mint néma nyáj legel körül minket,
száll, száll
keresztül-kasul a kontinensek,
és a tengerek fölött,
nem tud megszökni tőlünk,
szétterül, de velünk marad,
„mint bársony permeteg”,1
türelmes jó barát,
vagy éppen szúrós közeg,
jön, megy mint az Idő,
az orkán tegnapot eszik,
a holnapi lég a maival
lesz teletömve,
kiissza a felhőkből a mérget,
és kitartóan oktatja orrodat.

Változó az arca égövek szerint,
lehet fázós, mikor
észak homályló havát fújja ránk,
tűzben égő fergeteg, mikor
a sivatag forró leheletét hozza,
vagy marad a láthatár se nem hideg,
se nem meleg puha takarója,
arktikus,
trópusi,
vagy mediterrán,
mindegy minek nevezed,
éget, vág, szúr,
de ha nem kapsz belőle eleget,
tested fújtatója leáll.
Mély sóhaj,
vagy pihegés kíséri hangját,
a győztes kacagása szól belőle,
s rád csap, ha kihajolsz a vonatablakon,
bordáid ropognak,
vagy némán emelkednek,
mikor magadba veszed,
néha csak asztmásan köhögsz tőle,
lihegő támadáshoz ad
láthatatlan anyagot,
vagy ihletet a festőnek,
mikor a lelkét leheli a képbe.
Izmai megfeszülnek,
csapkodja a hullámokat,
a roncsolt csónaktesteket
a parti sziklákhoz.
Szerelmi lázban mély sóhaj,
a tomboló vágy cinkosa,
viszi a testek csiklandós illatát,
vagy a robbanás szelét adja,
fuss el tőle messze,
fuss,
kifulladásig.

A fent és a lent csöndes,
ünnepélyes, a Napvilág,
a hulló planéták didergő tere
üresen nyújtózik,
mi tüdős állatok,
csak itt,
ahol még bőségesen jut nekünk belőle,
élhetünk.
Szívjuk hát egyfolytában,
a nitrogén,
az oxigén,
és az argon
keverékét,
orron be, szájon ki…

1

?József Attila: Levegőt