A tüskés hátú, falánk, tűzokádó fajzat
fenyegeti megint kék-mindenségünk szűk gömb-világát.
Most még járja kirótt útját,
de parányi hajlatán már fázik rajta Európa,
s vele reszket minden kontinens, az egész girhes gerincű emberiség.
Vége-nincs kút-mélybe hullt méla szemű béke erőnk.

 Goya művészete - KultúrSokk
Francisco José de Goya y Lucientes (1746-1826) spanyol festő képe

Álarcos szerencsejátékosok
teszik fel a bank-asztalára fonnyadt életünket.
Arctalan tenyérjósok terelik el jajaink sorát,
hogy álmunkban se libbenjenek elő

ábrándjaink, s búvó emlékeink se izzanak föl bennünk többé.
A háború istene eszelősen fütyül,
és sok-ezeréves kezével támad, újra támad.
Sikolyvonóval húzza csatadalát,
és a szél-húr rázza ránk tollait vijjogva.
Halálköpés a levegő sírja.
Dárdák dáridója tombol, lándzsazászlók szakadnak egymásba.
Fekete szivárvány pörölyök okádják a bombákat,
vascsalogányok panasz-énekei szórják tele a kisöpört eget.
Vérlatyakos belek szortyognak a csizmák alatt.
Lánctalpakon lépdel az erő, potens ágyúcsövek mutatják az irányt.
Sikító nők, viaszarcú gyerekek rohannak a guruló paták elől.
S mennyi karcsú lány kebléből nem fakadhat tejút.
Többé nem tapadhat rájuk parázsló csillag-száj.
Az anyaság
bölcsődala sem szállhat ki belőlük.
Az új császárok zászlait vivők üvöltve követelik a piros-gombos döntést.
Megafonok bőgik: növelni kell a röpíveket.
Körül veszik hamar kiből mélység gyötörte vélemény-vizek csobognak fel.
Ragtapaszt rá gyorsan, kiáltják a bukott színészek rémülten.
Mintha csak valamiféle lovagi torna zajlana, fakarddal.
Kesztyüs kezük kapzsi taglejtéseit meddig nézzük türelemmel?
Meddig tűrjük,
hogy testünkön tanyázzanak nyüzsgő férgeik.
Sisakos fejük alatt vigyor.
Bunkereikben lapulva hiszik, táncoló tallérokat,
csillám-talentumokat szitál majd nekik a nap, ha vérömlése újra felj
ön.
A világ világossága ellen vétkezik
,
aki nem képes szemét tágra nyitni.
Vajon lesz-e még menekvés,
mosoly-semlegesség,
ringva-lengő visszavonulás ebben a kötéltáncos földrészben?
Mi vár halálosan féltett hazánkra, melyet egy háború már földarabolt?1
Szemünkben vándorló ezer évünk, és türelmes karunk szégyene ég.
Fénysakkozó csipkéik közül hazugságuk lávája ömlik elénk.
Ha a sárkánykígyó kikel, s a csönd vág a világba,
a Föld
az ámentelen végtelen része lesz.2
Nem nézhetjük bé
nán, alattomos hálókba gabalyodva,
a növekvő feketeség labirintusaiban vakulva,
ami körülöttünk növekszik.
Nem várhatjuk hamuszürke lehelettel, tétlenül,
míg napvilágra lép és a szennyvíz gőzét fúja ránk

a bűn méhében fogant tarajos fenevad.
Ne engedjük, hogy a kormos üvegű múlt
és a vigyorgó jelen fakítsa ki a holnap színeit.
A hallgatás halál,
eltörlése mindannak, amit kőbe vájtunk és a kereszt szent útján eddig megtettünk.
A béke most a kézfogás.
Legyen béke végre, legyen:
pax, mir, fred, maluhina,
hogy tudjunk nevetni újra.

1Babits Mihály: Békekiáltvány
2James Joyce: Ulysses